Restart

Anyukám szerint együtt élni egy magamfajta totyogóval olyan, mintha állandóan egy erősen ittas személyre kellene felügyelnie.

Aki az egyik pillanatban hahotázik, a másikban bömböl,a következőben üt és vág, majd megbánóan a nyakába borul, bepisil és bekakil, állandóan pakolni és takarítani kell utána.

Ha tudná, hogy nekem mindez mekkora erőfeszítésekbe kerül!

Minden reggel egy új kezdet, lehetőség arra, hogy valami igazán nagyot alkossak.

Kezdjük az elején, a játékkal. Valójában mindennek ez a kulcsa. 
Anya is látja mennyire kitartóan akarom azt a két nyomorult kockát összeilleszteni, de hiába, nem sikerül. Elcsúszik, lecsúszik, koppan a körmömön. Egyre dühösebb leszek, majd sírva anyához vágom.
Mert könyörgöm; ott ül, nézi, azt mondogatja milyen ügyes vagyok, most komolyan mégis mit lát?!
Szóval repül a kocka, aztán már azért sírok, mert fáj neki.
De a végén mégis mindig ő vígasztal engem.

A napjaim tehát azzal telnek, hogy egyik kudarcból rohanok a másikba, mert hát minden játék magában hordozza úgy az akadályt, mint a nehézséget. Anya szerint a „kihívást”. Nem tudom az mi, de őt is megütöm. 

Aztán ahogy telnek a napok valahogy mindig eggyel könnyebb. Egyszer csak összeillesztek két kockát. Váltott lábbal hajtom a kismotort, anélkül, hogy az első elrugaszkodás után arcra esnék. Sikerül felszúrni a falatot a villára.
Ilyenkor anya annyira boldog, én pedig olyan büszke vagyok. Legszívesebben világgá kürtölném. Tényleg megéri a sok küzdelem, tényleg van értelme annak, hogy soha nem adom fel. 
A sikereimig vezető út hosszú és nehéz, de az biztos, hogy holnap is újrakezdem.