Magazinunk aktuális havi témája a mámor. Ezen szó hallatán sokunknak általában az öröm, az élvezet, a boldogság, a szenvedély, a bohém élet, vagy talán a tavaszi újjászületés jut eszébe. Persze nincs is ezekkel a képzettársításokkal semmi gond, abszolút helytállóak, hiszen nagyjából lefedik a fogalom jelentését. Ebben a cikkben én mégis szeretnék egy kicsit elvonatkoztatni, és más összefüggésben (gazdasági-közgazdaságtani logikával) érinteni a témát, társadalmi szintű – ha úgy tetszik, makroszintű – értelmezést adni neki.
Rögtön felmerülhet a kérdés: össztársadalmi szinten értelmezhető kategória-e a boldogság? Egyáltalán, érdemes-e a boldogságról, vagy a jólétről felülnézetből beszélni, mérhető-e a jóléte egy társadalomnak?
Nyilvánvalóan érdemes, hiszen a közgazdaságtan a gazdaságot elsősorban a maga társadalmi beágyazottságában vizsgálja, és egyben feladata, hogy ezt a jólétet (nevezzük most társadalmi jólétnek) elősegítse a szűkös lehetőségekkel való optimalizálás útján.
A mérhetőség kérdése már nem ennyire egyértelmű. A közgazdász társadalom részéről talán általánosan elfogadott, és leggyakrabban alkalmazott mutatószám a GDP (Gross Domestic Product, magyar megfelelője: bruttó hazai össztermék, ami az országhatáron belüli, végső fogyasztásra szánt termelést összegzi – területi elven). Bár erősen megkérdőjelezett, hogy mennyire képes reprezentálni a valós gazdasági helyzetet, az életminőséget, mégis, ha egyetlen mutatószámba szeretnénk belesűríteni a társadalom gazdasági értelemben vett teljesítményét, akkor talán ez az az indikátor, mely a legkevesebb helyen vérzik.
Miért „tökéletlen” mutatója a nemzetgazdasági teljesítményeknek a GDP? Számos kritika fogalmazható meg vele szemben, néhányat említenék ezek közül a teljesség igénye nélkül: bizonyos szektorok esetében becsléses eljárást alkalmaz (ami pontatlan), nem számszerűsíti a háztartásokban, illetve a feketegazdaságban keletkező tevékenységeket, nem méri azokat a termékeket és szolgáltatásokat, melyeknek nincs piaci áruk, a jövedelemeloszlás egyenlőtlenségeivel nem törődik, nem méri a környezet minőségében és a természeti erőforrások állapotában bekövetkezett változásokat, a bűncselekmények közérzetromboló hatásaival nem foglalkozik stb.
A GDP-vel szemben megfogalmazható kritikák közül témánk szempontjából kiemelendő az, miszerint maga a mutató mennyiségi szemléletet képvisel. Ez azt jelenti, hogy a minőségi jellemzőkkel leírható jelenségeket (mint például egy adott ország jólétét, fejlődését) csak korlátozottan, vagy egyáltalán nem képes mérni.
Az utóbbi évtizedekben pont e hiányosságok miatt merült fel az igény - és vele együtt számos kísérlet történt - új jóléti mérőszámok (sőt egyáltalán jóléti mérőszámok) megalkotására.
Voltak olyan törekvések, melyek a GDP-t kívánták javítani, kiegészíteni, de ezek mellett születtek teljesen új, a környezeti állapotra, a jólétre, vagy a fenntarthatóságra fókuszáló mutatók, melyeket a GDP-vel párhuzamosan lehet használni.
Elsőként William D. Nordhaus és James Tobin alkotott meg egy közvetlen jóléti mutatót, az ún. MEW - mutatót (Measure of Economic Welfare – a Gazdasági Jólét Mérőszáma) 1972-ben. A GDP-ből és a GNP-ből (Gross National Product, bruttó nemzeti termék: belföldi tulajdonú termelő és szolgáltató szervezetek teljesítménye – tulajdonosi elven összegez) indultak ki. A mutatószám alapgondolata az volt, hogy a nemzeti jövedelemnek egy olyan kiegészítését adják, amely jól közelíti a társadalom jólétének minőségét.
- Az egészségügyi és oktatási kiadások számbavételét reformálták meg oly módon, hogy ezeket egyfajta beruházásként, méghozzá a humán tőkébe történő beruházásként értelmezték.
- Bizonyos kiadásokat „köztesnek” minősítettek (pl. rendőrség fenntartása), önmagában ezek a kiadások nem generálnak jólétet.
- Ezen felül vannak ún. imputált tételek: lakbér, szabadidő értéke, tartós fogyasztási cikkek szolgáltatásai, egyes nem piaci termékek.
Az empirikus tesztelések 1929 és1965 között azt igazolták, hogy a két mutató (a GDP és a MEW) között a korreláció (vagyis az együttmozgás mértéke) magas, ezért nem tartották szükségszerűnek a MEW bevezetését, mondván, hogy a GDP alakulásából jó közelítéssel lehet következtetni a jólét alakulására is.
A következő mutató a NEW (Net Economic Welfare – Nettó Gazdasági Jólét), Samuelson és Nordhaus nevéhez fűződik. Alapvetően a MEW-et korrigálja „soft” elemekkel, mint például a szabadidővel, a rejtett, eltitkolt gazdasági tevékenységgel, illetve a környezeti károk externhatásaival (ez csökkentő tételként jelentkezik).
Mintegy 20 évvel később John Cobb és Herman Daly fejlesztették ki az ún. ISEW-mutatót (Index of Sustainable Economic Welfare - Fenntartható Gazdasági Jólét Mutatója, 1989).
Kiindulópontja a lakossági fogyasztás (a jövedelemegyenlőtlenség indexével korrigált lakossági fogyasztás), melyet különböző pozitív és negatív tényezőkkel korrigáltak. Jelenleg ez az egyik legátfogóbb jóléti mérőszám, viszont a komplexitás azzal jár, hogy a benne lévő tételek közül sokat becsléssel állapítanak meg, ami eltérítheti a mutatószám pontosságát.
Pozitív tételként jelenik meg benne pl. a háztartásban elvégzett munka, a tartós fogyasztási cikkek éves szolgáltatásainak értéke, az országutak által nyújtott szolgáltatások, illetve az egészségügyi és oktatási kiadások egy része.
Negatív előjellel kerül bele a tartós fogyasztási cikkek vásárlására fordított összeg, a jóléthez hozzá nem járuló egészségügyi és oktatási magánkiadások, a munkahelyi ingázás költségei, a közlekedési balesetek költsége, valamint a természeti folyamatokba történő káros beavatkozások költsége (ilyenek például a víz és a levegő szennyezésének költségvonzatai, vagy a mezőgazdasági művelésbe bevont területek csökkenésének a költségei illetve elmaradt hasznai, de ide tartoznak még a meg nem újuló erőforrások kimerülésének hatásai is).
1995-ben fejlesztette ki Clifford Cobb, T. Halstead és J. Rowe az ún. GPI-t (Genuine Progress Indicator – a Valódi Fejlődés Mutatója). Az ISEW megalkotása után sok kritika érte, ezért egy kutatócsoport átdolgozta, majd továbbfejlesztette azt.
A GPI-ban megjelenő tényezők többek között: a bűnözés hatásai, a felbomló házasságok hatásai, az alulfoglalkoztatottságból eredő költségek, az ózonréteg vékonyodásának hatásai, egyéb környezeti hatások (pl. az erdők károsodásának költségei).
Végül szeretném megemlíteni a HDI-mutatót (Human Development Index – Emberi Fejlődés Indexe, 1990). A. Sen és M. Haq dolgozták ki.
A HDI három részből áll össze:
- az egy főre jutó GDP-ből (vásárlóerő-paritáson mérve)
- az iskolázottság szintjéből (olvasási arány, illetve iskolában töltött évek száma eltérő súlyozással);
- a születéskor várható élettartamból (ami egy valószínűségi változó).
A mutató viszonylag kis adatigénye miatt számos országra kiszámítható, így elősegíti az országok egymás közötti rangsorolását.
Kritikaként fogalmazható meg, hogy egyetlen mutatóba sűríti az emberi fejlődés folyamatát, ami miatt túlzott és a valóságtól elvonatkoztatott egyszerűsítéseket tartalmazhat.
Ez az a mutató, ami a legstabilabbnak, relatíve a legegyszerűbbnek tűnik az előbbiek közül.
Láthattuk, hogy nem is annyira egyszerű az egyéni boldogságokat, egyéni jóléteket aggregálni, társadalmi szinten kimutatni. Márpedig, ha valamit nem tudunk modellezni, akkor összefüggéseket sem tudunk feltárni, ezek hiányában pedig nem tudunk következtetéseket levonni, nem tudunk előre jelezni a jövőt illetően.
A problémát mindig az jelenti, hogy meg kell találni azt az optimális arányt, azt a reális kompromisszumot a rendszerbe bevont paraméterek, változók számát illetően, ami mellett még kezelhető a modell (vagy jelen esetben a mérőszám), és az output is informatív. Vagyis eljön az pont, amely után már a pótlólagosan bevont plusz egy paraméternek nem lesz akkora többlethozadéka, mint amilyen mértékben a modell kezelhetősége, átláthatósága romlik.
A másik nehézség sok paraméter bevonása esetén a standardizálás kérdése. Magyarán: szabad-e különböző dimenziójú dolgokat egymással összevegyíteni, s ha igen, milyen módon tudjuk ezeket a különböző dolgokat szinkronizálni, közös nevezőre hozni annak érdekében, hogy összehasonlíthatóak legyenek, és illeszkedjenek a mutatószám többi paraméteréhez.
*
források:
Szemben az árral - Rendhagyó közgazdasági előadások, Mellár Tamás, Akadémiai Kiadó, 2015,89-97. oldal
Makroökonómia, N. Gregory Mankiw, Osiris Kiadó, 2005, 51-62. oldal
Kovász, V. évfolyam, 1-2. szám, 2001. Tavasz-Nyár (5-22. oldal)
Statisztikai Szemle, 88. évfolyam 3. szám (A Bizottság jelentésea gazdasági teljesítmény és a társadalmi fejlődésméréséről - Stiglitz, Sen, Fitoussi)
képek forrása: bbj.hu, dineshbakshi.com, t4.ftcdn.net, mzv.cz
További cikkek
