III. fejezet- 2009. november 8.
Csörgött a telefon.
- Halló!- mondta István a telefonba- Ki az?
- Szerinted ki lenne? A csokros fiú!
- Robi, te vagy az?- megörült István- Szia, olyan régen beszéltünk már.
- Meghiszem.
- Miújság veletek?
István leült a kanapéra a nappaliban. Gábor a délutáni szundiját töltötte.
- Anya mondta, hogy elég szar a helyzet- mondta Róbert- Hogy vagy?
- Nem tudom mit is mondjak, Robi.
- Azért mondj valamit, kérlek, nem te mondtad, hogy a világ legjobb öccsének bármit elmondhatsz? Úgy, mint azt, hogy a tónál a béka a gatyádba ment és bekap...
- Oké-oké, elég, értem mit akarsz mondani!- István elpirult.
- Elpirultál mi, bekapi?
- Azt nem mondtam, hogy a világ legidegesítőbb öccse is vagy? Biztos nem mondtam ilyet is?
- Nem, csak jókat mondtál rólam.
Röhögtek mindketten.
- A helyzet, hogy Júlia elhagyott minket. Anya egy héten egyszer jön, teli szatyrokkal, de nem szól hozzám, csak Gáborral foglalkozik, én meg kezdek idegroncs lenni.
- Mit csinálsz egész nap?
- Ülök. A gyerekkel játszok. Viszem kezelésekre. Járok agyturkászhoz. És végig sírom az éjszakákat. A maradék tartalékom teljesen véges, nem is tudom már két hónapja rúgtak ki.
- A válság senkinek sem jött jól. Annyi pénzem elment, amit az évek során felhalmoztam.
- Kirúgtak téged is?
- Már hamarabb, a nyáron. A házépítést be kellett fejeznem, így a fele pénzem elment. Utána munkát keresnék, erre itt a válság! Ezért a maradék pénzemet egy cégbe fektettem. Nem volt könnyű, és még az elején jár ez a dolog.
- Milyen cég?
- Könyvelőirodát nyitottam. Jelenleg én, és a régi haverom, Csabi csináljuk. A régi ügyfél körömből vertem össze a mostani ügyfeleket, de hidd el ez a válság letaszította még az angyalokat is az égből.
- Már nem nézek tévét sem, kikapcsolták, felesleges. Ott az újság, meg az internet, de ezek tele vannak bedőlt cégekkel, kirúgott munkásokkal, hamis politikusokkal.
- Figyelj, István, szar a gazdasági helyzet, de kell a munka neked. Másodszor anya elmondta mit tettél. Harmadszor Júliáról semmit sem tudsz? Negyedik, hogy van Gábor? Elmondtad, hogy az anyja...
- Igen, kell a munka, nem hogy lelkileg nem bírom ezt, de anyagilag sem. Másodszorra, ha anya elmondta mit tettem, neked is azt tudom mondani, mint neki; sajnálom, súlyos hibát követtem el, megszegtem az ígéretet.
- Tudod, hogy apánk, amit művelt...
- Igen, Robi, mindenre emlékszem, sőt többre is, mint te. Harmadszor, nem tudom hol lehet, mit csinál, vagy, hogy miért ment el.
- Megverted, ember. Szavamra, másért miért men volna el?
- Nem vertem meg. Pofon vágtam, de utána szégyenkezve a garázsban aludtam. Milliószor bocsánatot kértem, agyon csókoltam, még egy különleges szexmaratont is tartottunk. De ha ez is az indok; Gábort itt hagyta. Egy anya itt hagyta a gyerekét. Móni ezt megcsinálná ezt Tamással? Megütöd, és egy hét múlva lelépne, a gyereket meg a fejedre hagyná. És ki tudja hova menne.
- Ha el is hagyna, a gyereket azonnal vinné.
- Látod, erről beszélek. A beteg gyereket itt hagyta. Azt sem tudom, hogy most hivatalosan is elhagyott, hogy a válást elindítsam...
- Azt sem tudod hol van. Nélküle nem lehet elválni.
- Nem tudom, várok, muszáj jelentkeznie. Nem azért hagyott itt, mert pofon vágtam, szerintem csak a jéghegy csúcsa volt...nem bírta tovább... ezt...
- Elkezdtél inni, pofon vágtad, veszekedtetek, csodálkozol?!
- Elhidegültünk egymástól, ezt tudtuk mind a ketten. Próbáltuk helyre állítani az életünket, de... a fiam beteg, Robi, és nem tudnak olyan gyógyszert adni, amitől azt mondják, hogy hé ebből bevesz egyet reggel, egyet este, és egy hét múlva már kutya baja sem lesz! érted?
- Igen, nem akartam goromba lenni. Azt, hogy szó nélkül elment, a fiát hátra hagyva, nincs bocsánat. Móni el is sírta magát, amikor elmondtam neki.
- És Gábor? Ő, nem?
- Hogy mondtad el neki?
- ...
- Ott vagy, István?
- Igen, csak nem tudom megfogalmazni... képzeld el, amikor a fiad sír. Még csak két éves lesz, vagyis sokat sír, nem lesz nehéz a képzelőerődnek. És tedd hozzá azt, hogy egész este sír melletted, és folyton azt kérdezi, hogy akkor most anya nem szereti?
- Ez szörnyű...Júlia, hogy tehette ezt?
- És egész este szorosan öleled, csitítod, és mit válaszolok rá?
- Mit?
- Hogy nem tudom. Hazudni nem akarok neki. Hogy nem szereti őt, nem mondhatom, mert nem tudom, de azt sem mondhatom, hogy szereti, mert azt sem tudom. Egész éjjel sírt, majd néha-néha pityergett pár napig. Mellettem alszik már egy ideje, de nem is baj, nem bírok egyedül lenni este.
- Azóta pedig?
- Azóta nem foglalkozik vele igazából. Néha-néha megkérdezi, hogy telefonált-e az anyja, de semmi több. Úgyis ő lenne az első, akinek szólnék, hogy Júlia jelentkezett.
- De pontosan hogy mondtad el?
- Elutazott. Elment. Ekkor jött a legnehezebb kérdés, amit már meséltem; nem szeret anya?
- Sajnálom az egészet, ez szörnyű...
- Negyedszerre pedig, elkezdett gyorsabban fejlődni; bilibe végzi a dolgát, nem kell már a cumi, minden mondókát, verset megtanul, énekelget elég szépen, és rengeteget beszél. A mamának segít a konyhában, nekem a takarításban. Nem kell kiabálnom vele, egyszer mondok valamit megérti, a legjólneveltebb gyerek, akit csak ismerek.
- És a betegség?
- Az a szeme egyre jobban fehéredik...
- Értem. István, anya megfog békélni veled, főleg, ha átköltözöl hozzá, és viszed az unokáját.
- Valahogy kifizetem a hitelt,nem kell aggódni, ezt is anya mondta?
- Igen. Költözzél áthozzá. Elintézzük, hogy a hitelt függesszék fel, amíg újra fizetőképes leszel. Jössz hozzám dolgozni. Egésznap hajtani foglak, de csak azért, hogy beindítsuk a céget. Anya meg vigyáz a kicsire.
- Azért hívtál fel, hogy segíts nekem?
- Igen, hiszen a testvérem vagy. Anyát is megértem, megszegted, amit megígértünk neki, de nem mehet így tovább. Lépnem kell, mielőtt agyroncsként nézel ki az ablakon. A fiúnak szüksége van az apjára, hamár az anyjára nem számíthat. Mindig is jó testvérek voltunk, hamarabb juttottál fel a langrétrán, és te is segítettél azonnal, amikor bármi bajom volt. Kezdjük már is a ház árával, vagy a munkabeajánlással, vagy arra a pénzre, amit kifizettél az egyetem éveim közben.
- Köszönöm.
- Összeszedlek téged, ha te is akarod. Be kell indítanunk ezt a céget, és mindenki anyagilag helyre áll. Pénzt nem is tudok, és nem is akarok adni. Neked változás kell, és eljött az ideje. Anya is tudja, csak a természete néha szar. Ráadásul Gábor nagybátyja vagyok, így kötelességem segíteni a családtagjaimnak. Meg fog gyógyulni, tudom.
István halkan sírt. Igaza volt Róbertnek, kell a változás, és eljött az idő. Ő nem adhatja fel, mondta magában, nem, hiszen akkor Gábor élete... semmit sem ér?
Nem ő akarta az életét, hanem Júlia és István. Felelősséggel szexeltek, felelősséggel szülte meg Júlia a gyereket, István pedig felelősséggel dolgozott értük. De erre a betegségre nem mertek felelősséget vállalni. Ezt nem kérték még ők sem, ezt az élet adta nekik, hármójuk számára.
- Felelősséget vállalok- suttogta István- felelősséget vállalok a fiamért...
- Így van, holnap érted megyek. Mondd meg, Gábornak, Robi bácsi hoz neki egy rakat csokit!
- Átadom.
Bontották a vonalat.
Gábor a nappaliban jelent meg, álmosan dörzsölgetve a szemét. A Star Wars-os pizsamájában volt. Totyogott lábain, apja elé ért, és nyújtotta felé a kezeit. István felvette a karjába, és agyon puszilta a fiát.
- Ki volt az, apa?
- Robi nagybácsi, holnap jön, és hoz neked egy rakat csokit!
- Boci csokit is?
- Persze! Gyere kicsit összepakolunk, nehogy kupiba várjuk Robi bácsit!- István végig mosolygott.
- De holnap jön!
- Holnap jobb lesz minden, fiam. Megígértem, hogy mindig melletted leszek, és mindig szeretni foglak. Most megváltoztatom az életünket.
- Minden rendben lesz?
- Igen, fiam, minden rendben lesz...- István látta a tengerkék élénk szemet, és a halványabb szürke szemet, ami semmit nem mondott.
További cikkek
