Apám szíve

Apám szíve

Nem a hús és vér, hanem a szív tesz
bennünket apává és fiúvá.
Johann Friedrich von Shiller

Este tizenegy óra volt. Mama régi Fordjával, ami sokat köhögött, és eléggé eresztette a füstöt, mentünk be a kórházba. Mama és én, Max Cooper. Anya bent volt reggel óta a kórházban, apa mellett.
Apát ma hajnalban bevitték,mert szúrt a mellkasa, és annyira fájt neki, hogy ki kellett hívni a mentőket. Anya ment utánuk autóval, engem mama vitt iskolába, meg hozott is haza, de mind a ketten szótlanok voltunk egész nap, és aludni se tudtunk igazán, így hát elindultunk késő este, hogy lássuk végre apát.
Nagy darab volt, az tény és való, de erős. Raktáros volt a közeli Harley’s Smart gyárban, közel tíz éve. Anya egy könyvelőirodában dolgozott, mint részmunkaidős könyvelő. Mama már nem dolgozott, ahogy mindig mondja, én már hatvan évet is lehúztam, manócskám, ilyenkor kiszámoltam akkor hány évesnek kell lenni, és hogy abból mennyit tudott ledolgozni, majd fülig érő mosollyal megkérdeztem hány éves is vagy, mama?
Sose válaszolt. Vagyis eddig. Apa hat napon át dolgozott, szinte tíz órákat húzott le egyhuzamban, míg anya csak hétköznap délelőttökön dolgozott. Ketten együtt, a sok munkával elég jól kerestek a város lakói közül. Ezért engedhettük meg magunknak a nagy családi házat, az autót, a legújabb gépeket; mosógép,mosogatógép,masszás ágy, tévé,mikró, és még az új bútorokat, a régiket odaadtuk mamának.
Én, Max Cooper, csak tizenegy éves voltam, de koromhoz képest értelmesebb és érettebb is. Én voltam az osztályban, az évfolyamon, de még az iskola legjobb tanulója. Mivel a számok jól mentek, gondoltam talán vagy könyvelő leszek saját irodával, vagy elméleti fizikus, vagy alkalmazott matematikus, igazából az a lényeg, hogy számokkal foglalkozzak.
Leparkolt a régi Ford a kórház előtt. Mama kiszállt, és rágyújtott. Rosszallóan ránéztem.
- Jaj, ne már, Max!- mondta mama - Ideges vagyok apád miatt, kérlek nézd el!
- Elmeséljem újra a legújabb tanulmányokat a dohányzással kapcsolatban, hogy milyen káros anyagokat kevernek bele, plusz a pszichológiai veszélyeiről, mint valami kábítószer függőség.
Mama eldobta a cigarettát. Bementünk a kórházba, és megkerestük anyát. A kardiológiai osztályon találtunk rá anyára, aki egy széken ült, és összekulcsolt kezekkel halkan imádkozott. Igen, erősen hívő ember volt, engem igazán kiakasztott, rengeteg vitát okozott a vallás otthon.
- Sarah, jól vagy?- kérdezte a mama- Délután beszéltünk utoljára telefonon, azóta megműtötték?
- Igen, anya. Megfigyelés alatt áll, ha minden jól megy végre beszélni is lehet vele.
Anyám szemeiből könnyek szöktek elő. A fájdalom húzódott meg minden ráncában, szomorúan halványultak a szemei. A kezeit összekulcsolva tartotta egyfolytában, és a plafonra pillantgatott fel. Átöleltem anyámat, azt suttogtam, hogy szeretem őt és apát is. Mama elment, vett kávét, későre járt már számára. Én anya ölében ültem; akár milyen értelmes vagy érett az ember, legbelül egy kisgyerek marad. Én is az voltam most.
- Anya, apa jól van?- kérdeztem.
- Most már jobban lesz, a doktorok megműtötték.
- Szívrohama volt reggel?
- Igen, kicsim, nem halálos kimenetelű, de erős szívroham. Nagyon fájt apádnak, sajnálom.
Magam elé bámultam. Mama visszaért, leült mellénk és beszélgettek. Én végül lemásztam anyám öléből, és a folyosón sétáltam. Eközben jött rám a wécézés is, úgyhogy kerestem az illemhelyet.
Míg sétáltam emlékképek szöktek a fejembe; láttam apámat aki örömmel horgászott, és én nem mondtam neki, hogy nem is szeretek horgászni, hanem vele együtt örültem, vagy amikor karácsonykor mindig felemelt, hogy felrakjam az angyalt a fenyőfa tetejére. Imádtam azt is, amikor húst sütött, olyan finoman csinálta meg. Sokat dolgozott, de igyekezett velünk is lenni. Igyekezett családként működni. Néha-néha kuncogtunk anya vallási mániáin is, amikor már a Bibliánál is képtelen dolgokat állított Jézusról vagy magáról Istenről is.
Hatalmas volt, de a szíve is az volt. Ha valami elromlott neki is állt megjavítani, spórolós típus volt, még anyánál is, természetesen titokban az egyetemre gyűjtött. Tudta, hogy okos vagyok, és ha nem is értett meg sokszor, azért a fia voltam, és jobb életet akar nekem. Költséges gyerek voltam, de sosem panaszkodott, meg úgy általában sosem panaszkodott.
Megtaláltam az illemhelyet. Pár perc alatt végeztem, és indultam vissza anyáékhoz.
Aggódtam érte, de nem tudtam igazán mit is tehetnék most. Anyám imádkozott, de én nem tudtam imádkozni, mert nem hittem semmilyen vallásban. Akkor mit tegyek? Megműteni megműtötték, vagyis rám csak a várakozás maradt. Várakozás apám örömére, anyám megnyugodására.
Elhaladtam egy nyitott ajtó előtt.
Bepillantottam és ledermedtem.
Apámat láttam, rengeteg nővér és orvos vette körül, karjaiból, mellkasából ezer cső jött ki, és láttam...láttam apám iszonyú arcát. Sápadt volt, szeme fénytelen, már-már üres. Kapkodta a levegőt, az orrából is csövek jöttek elő. Szenvedett.
Könnyek folytak le az arcomon. Mozdulatlanul álltam, és hangtalanul sírtam. Apám észrevett. Felém nyújtotta a kezét, de erőtlenül visszahuppant az ágyra. Az egyik nővér is észrevett, azonnal bezárta az ajtót.
Leültem a legközelebbi székre. Megtöröltem nedves arcom, és gondolkodtam. Mit mond a józan ész, mit tegyek?
És mit mond a szív?
Összekulcsoltam a kezeimet, és halkan imádkozni kezdtem.
Imádkoztam az Istenhez. Elmondtam, hogy szeretem apámat és nem akarom, hogy meghaljon. Tudom, hogy nem jött el az ideje, szükségem van rá, és ezt tudja az Isten is. Gyógyuljon meg,apa, kántáltam folyamatosan.
Amikor végeztem anyáékhoz indultam. Nem vettek észre, hogy közeledek feléjük, és hallottam amiről beszélgettek.
- Ha meghal, tudod nem lesz egyszerű- magyarázta mama.
- Tisztában vagyok vele,anya.
- Akkor rendesen kell munkát vállalnod, de ne aggódj én is melletted leszek, mind érzelmileg, mind anyagilag.
- Nem akarom, hogy meghaljon.
- Szívem, én sem akarom.
Megjelentem közöttük. Mind a ketten hirtelen el is hallgattak és mosolyogva néztek rám. Visszaültem anyám ölébe és imádkozni kezdtem.
- Mit csinálsz, Max Cooper?- csodálkozott anyám.
- Imádkoztam, és ajánlom nektek is.
- De te nem hiszel Istenben, fiam.
- De te igen, és apa is, és mama is. Ennyi nekem elég.
Összekulcsolták a kezeiket, és mind a hárman imákat mormoltunk.
Felébredtem. A folyosón lévő fali óráról leolvastam, hogy reggel hét óra tíz perc volt. Nem is emlékeztem, hogy mikor aludtam el. Mama mellettem itta a friss kávét, és újságot olvasott. Anya nem volt sehol.
- Mama, mi történt?-kérdeztem.
- Jó reggelt, manócska. Elaludtál anyád ölében.
- És anya most hol van?
- Apádnál.
- Tessék?
Megörültem. Sikerült az ima?
Anya jött felénk, majd kézen ragadott és elhúzott apához. Először megijedtem, hogy újra a rémisztő látvány fogad, de amint beléptünk megnyugodtam. Csak egy cső jött elő apa karjából, nem voltak orvosok, nővérek, apa nem kapkodta a levegőt, arca kisimultabb, és a szeme is csillogott.
Megöleltem, és ő szorosabban ölelt.
- Azt hittem meghalsz- mondtam kapkodva a szavakat- Láttalak, amikor nagyon-nagyon rosszul voltál...
- Tudom, Max.
- Utána sírtam, majd imádkoztam.
- De te nem is hiszel Istenben,Max.
- De anya igen, és te is , meg a mama néha napján.
- Amikor leugrok Las Vegas-ba, akkor szoktam- mondta a mama.
- Nem fogok meghalni egy darabig, fiam. Most már jobban vagyok.
- Azt tudod, hogy mostantól szigorú diétára foglak, és hajnal ötkor együtt fogunk futni.
- Tényleg?- nevetett apám.
- Igen, a szénhidrátot teljesen kivesszük az étrendedből, veszünk több zsugor ásványvizet, kell a sok vitamin is, és veszünk súlyzókat...
Apám csillogó szemmel nézett rám, miközben magyaráztam az elkövetkezendő harminc évét mivel és hogyan fogja tölteni. Pár év alatt leadta a súlyának a felét, és magától is áttért az egészséges életmódra. Éveként kontrollra kellett járnia, de apám szívével semmi gond nem lett újra, ugyanúgy tele volt szeretettel és törődéssel, meg persze vérrel. Amikor harminc évvel később meghalt, fájdalmas volt, hiába már felnőtt fejjel éltem, a gyász nem korhoz kötött. Elaludt, örök álomba.
Imádkoztam tegnap este és most az egyszer megingott a nemhitűségem. Talán meghallgatta Isten az imáimat, nem tudom, és nem is fogom egy jó darabig megtudni. Viszont halkan csak ennyit mondtam; köszönöm.

Lipták Márk