Megszokott, és kötelező sznobságok.
Az előző részben az általános szellemiséget jártuk körül, amit közvetlenül a ruhadarab üzen. Ugyanezt most továbbfejtve megfogjuk látni, hogy a szorosan hozzá kapcsolódó szokásokban, tulajdonképpen a régi békebeli polgári világot utánzó kiüresedést fogjuk felfedezni. Szokások, amelyek eredeti naiv ünnepi nívójukat teljesen elvesztették annak a hatására, hogy a bennünket körülvevő világ már egyáltalán nem a boldog békeidőket idézik. A groteszksége pont abban rejlik ezeknek a szokásoknak, hogy nincs mögötte akkora tartalom, esetenként küzdelem, hogy valóban érdemes legyen ünnepelni, amire hivatott a viselet, mint jelző. Így az öltöny, és a kosztümféleségek beidegződött sznobsága tovább emeli az üresség és az ünnep közti differenciát.
A szalagavató. Az első bál.
Itt lehel igazán mára igencsak megáporodott szagot a monarchia szelleme az ódon kastély sírboltjából. Az első bál emléke. A szalagavató tölti be manapság azt a funkciót, amit régen elsőbálozásnak neveztek. Szintén érettségi előtt volt pár hónappal. Ilyenkor a frissen felnőtt fiatalok először mehettek társaságba, és ismerkedhettek egymással, kodeukáltan, hiszen az akkori érettségit végzettek aránya közelében sem volt a mainak. Aki leérettségizett, azt nevezte a régi világ tekintetes úrnak. És bizony érettségi után az állás, a karrier várt, és gyakran komoly egzisztencia, amelyhez már csak egy házastárs hiányzott, így ideje lett összeismertetni a korosztály ifjait. Az első bál után szabadon, esetenként gárdedám nélkül mehettek a fiatalok társadalmi összejövetelekre, jótékonysági estekre, egyleti bálokra, fogadásokra, kvázi mehettek bulizni. Mára ez a fény bizony erősen megkopott. Manapság közvetlen ezelőtt készítik az olykor igen borzalmas és ízléstelen öltönyöket, és kosztümöket, hogy legyen mire szalagot feltűzni, majd a szalagtűzés után következik a szalagavatós tánc, ami a szülőkkel való tánccal folytatódik, ez maga a "báli emlék rész”, ilyenkor már a fiúkon marad az öltöny, a lányokon pedig a bérelt 1860-as típusú klasszikus abroncsos keringőruha. Majd pedig iskolai rendezvényen kívüli diszkóval, és berúgással folytatódik, mert tulajdonképpen az előzőket csak túl kellett élni, ahogy előtte a négy év iskolának nevezett borzalmat. Különösen röhejes a szertartásos képmutatás a végzős nebuló számára, ha az órákon sűrűn osztályt szidó tanár a szülő előtt az esten szinte szerelmes mosoly mögé rejti a „kurvaanyázást”, csak mert szalagavató van, és mindenki öltönyben, meg kosztümben van. Tehát képmutatni ünneplőruhás szokásjog. Lehet mondani, hogy nem az öltöny társít, hanem az öltönyhöz társítunk, de ez a valóságon mit sem változtat. Az „érettségi öltöny”-nek további vonzata is van:
Az érettségi tabló.
Amikor a gusztustalan mintás öltöny, és az undorító gallérú műszatén blúz, hülyén vigyorgó arcok alól undorít, akik tökéletesen nincsenek képben ezzel az egész ünneplősdivel, hiszen az egyszeri alsó-középosztálybeli gyerekben az öltöny a gazdagoktól való távolság, szakadék jelképe, csakúgy, mint a pórnép és a politikusok viszonya. Erőltetett utánzás helyett mennyivel jobban hatna az egyénhez illő takarosabb, stílusosabb ruha, mint az „egyenborzalom” gusztustalan gallérral, és fojtogató nyakkendővel. Ráadásul, amint lehet, szaggatják le magukról, hisz tudják, hogy mennyire távol állnak az öltöny világától. Meg a 2-es 3-as érdemjegyeken sokszor ünnepelni sincs mit, a gyárban pedig csak netezgető irodisták hordanak maximum, na meg a tulajdonos, meg az igazgató. Pincérként pedig úgysem kell zakót hordani, elég a mellény hozzá. Tudat alatt érezve az ürességet, már meg is akarunk szabadulni a zárt nyaktól. Nem csoda. De akkor itt a költői kérdés: minek ezt erőltetni? Felesleges képmutatás, és önáltatás egy olyan világgal, amiben sohasem lesz részünk. Ugyanezért áll mélyen messze a tartalomtól a következő szokásunk.
A ballagás.
Ismételten öltönyt, kosztümöt vesz tanár, és diák, és ismételten előveszi a legálszentebb angyali mosolyát, hogy egymás arcába vigyorogjanak, és szívből örüljenek a búcsúnak. Közben ünnepélyesen áltatjuk magunkat, hogy micsoda siker volt kettessel átmenni matekból, megszerezni a szakmát, és felvenni az ízlésbűncselekménynek beillő érettségi öltönyt, amit a tikkasztó májusi melegben az igazgató hamis reményeket (sem) keltő unalmas beszéde közben szétizzadunk. De nem elég a megpróbáltatás, a nagymama, meg a meghívott falusi rokonok kedvéért fessen öltözve átizzadtan kell kínlódva felzabálni a ballagási ebédet, aztán kioldott nyakkendőben kell olcsó sörrel koccintva nagyokat böffenteni. Aztán hétfőn…
Az érettségi.
Ünnepélyesen örülni a közepes-elégséges jegyeknek, esetleg a póttételnek. Égbekiáltó antagonizmus ennek a "sikernek" ujjongani vizsga után hülye röhögéssel, büszkélkedve a tanárok vicces fejvágására, ha nem tudtak valamit, amit ezerszer szájbarágtak órán. Azért persze, ha netán jól sikerül netán kitűnő lesz, mégiscsak van ok az ünnepélyes öltönysznobságra, de csak az első egyetemi vizsgáig.
De itt még nincs vége. A sznob önáltatásnak, és az ízléstelen nemtörődöm kellékségnek van egy olyan szokása, ami a legjobban kimaxolja ezt.
Az esküvő.
Az esküvői öltöny, aminek manapság olyan divatja lett, ami már maga sem hisz az önáltatásban. Szinte örkényi, ahogy czifrafehér 5 csillagos ünnepi mellényben tűnik el a nevetségesen és komikusan nagy fehér nyakkendő. Amelynél már az a szánalmasabb és nevetségesebb, ha kevésbé sznob, öltönyt csak muszájból életében először és utoljára viselő prolivőlegény mellényen kívül felejti. Ilyenkor kitolja a tűrés határt is pattanásig a viseletidegenség.
Minek, minek, minek? Mi a búbánatos fenének kell ezt erőltetni?
Nem beszélve arról, hogy a nyakkendő körülbelül abban pillanatban lehull, de legalábbis pongyolán meglazul, amint kilép a pár és a násznép az első cigire a szertartás után a polgármesteri hivatal elé a szabadba, otthagyva az anyakönyvezetőt, meg a maradék emberszabású fajokra emlékeztető viselkedést, amely a felesek növekvő számával fordított arányban csökken. És a sznobságból kötelezően magunkra erőltetett fehér inget a felszolgált rántotthúsos- franciasalátás tállal gyönyörűen le lehet enni, aztán pedig tíz pálinkával később telibehányni. Amikor a tökéletesen természetellenés, biológiai lényünket kényelmetlenségével megtagadó, végtelenül kimértségre intő ruhadarab találkozik a homo erectus előtti evolúciós zsákutcának is beillő majomállapotú viselkedéssel. Ordenáré módon üvöltözve mulatósra részegeskedéssel. Ennél nehezen lehet dzsentribben, és ibsenibben élethazudni az öltönnyel, mint ruhaasszisztenssel. Ennél groteszkebben már csak a vőfélyen mutat, akinek maga az ocsmány közönségesség a lényege, mint Lucifernek a tagadás.
Magunkra erőltetjük, pedig valószínűleg sohasem lesz igazi helye, és igazi szimbóluma az életünkben.
Minek erőltetjük, ha nem megy?
További cikkek
