Beszéljünk másról
A repülőgép sugárhajtóműve egy szempillantás alatt bődül fel, megtörve az éj csendjét. A hangár tetején alvó galambok riadva rebbennek szét. Még egy pillanat, s a több száz tonnás gép (már utasokkal, s csomagokkal megrakodva) indul a kifutópálya felé. Cammogva indul, mint egy háborút megjárt veterán, akit nem érdekel, felszáll-e a gép, vagy lent marad. Szerencsére a pilóta ennél fontosabbnak érzi a pillanatot. Szakértelem egy másodperc tört része alatt reagál minden történésre, keze mozdulataitól, ahogy lágyan simogatja a műszereket, azok megnyugodnak, s kacagva mutatják a tengerszint feletti magasságot - felszálltunk!
A utastérben eddig a feszült figyelem oxigén-szagú moraja kavargott, mintha rajtunk is múlna a biztonságos elindulás. S mihelyst ez megtörtént: A közönség feloldódik, s már ügyet sem vetve a színház előadására, elkezdenek egymással beszélgetni, vagy felállnak, s utánozva a színészeket, komoly léptekkel járkálnak a repülő szűk folyosóján.
Megnyugszunk tehát, s elfelejtjük, hogy az égben vagyunk. Hamarosan elérjük a 10.000 méteres utazómagasságot. S nem is gondolkodunk azon, hogy tulajdonképpen nincsen föld a talpunk alatt... Nem is jut eszünkbe, amíg...
Egyszer csak megrázkódik a hatalmas gép. A hajtóművek zaja hirtelen elmúlik. Első gondolatunk az, hogy milyen kellemes így, 3 órányi repülés után, hogy végre nem zúg a fülünk; azután rádöbbenünk, hogy mit is jelent ez... Az Antarktisz fölött ilyen hideg a levegő... meg egy gépen, amit halálukat váró utasok tüdeje szuszog tele széndioxiddal.
Életünk eme utolsó pár percében beszéljünk másról!
Mellettünk egy úr vadul kiabál, s az egész szerencsétlenséget az állam nemtörődömségére fogja, mi forduljunk el tőle, s beszéljünk másról!
Egy másik idegen még utoljára elpanaszolja a körülötte ülőknek, hogy fája lába, s észre sem veszi, hogy mellette egy egylábú ember ül; mindegy, mi ne szóljunk neki, beszéljünk másról!
Krákogva beszél valaki a legújabb találmányokról; de mit számít az nekünk? Beszéljünk másról!
Talán az előző fickónak válaszolva hangzik el mégis az a ,,most már mindegy." Ne mondjuk neki, hogy, de akik élnek, azoknak milyen jó ez; beszéljünk másról!
Vagy, egy pillanatra maradjunk csendben:
Dőljünk hátra kényelmes ülésünkben, s végre nézzük meg azt a színházat, amit rendeztek nekünk az istenek.
Ha jól megnézzük a szereplőket, rájövünk, ők akár mi is lehetnénk; ha jobban megnézzük őket, rájövünk, hogy mi magunk is színészek vagyunk.
A téma igen egyszerű: születés és halál. Ennek eljátszása már annál nehezebb. -
A rendező ugyanis nem írt szövegeket. Több mint 7 milliárd színészt és nézőt vitt be a színházba megmondta, hogy a darabnak miről kell szólnia; hogy ezt hogy oldjuk meg? Az már a mi dolgunk!
A cél a szórakoztatás (első felvonás: Az élet), ennek érdekében nem egy feldolgozás megy, hanem egyszerre, egymást túlkiabálva 7,442 milliárd előadás, színpadon és nézőtéren egyaránt. Lássuk be, ennek megvan a maga haszna, ez a sok ember mind-mind más nyelveken beszél, s mind-mind más témákat szeret. Ha tehát csak egy szabályos előadás lenne, a színész (nem tudva megmutatni tehetségét), s a néző (nem tudva beleélni magát a színbe) unná a műsort...
Mielőtt megszólalnánk, még egyszer pillantsunk ki az ablakon - milyen szép a felhők halma! Aztán kezdődhet is a párbeszéd. Egymást túlkiabálva színleljünk haragot, játszunk együttérzést, s mielőtt még ripacsnak gondolnának, mutassuk meg magunkban a hős-szerelmest; de ne álljunk meg a romantikus szerepek tetszelgős kocsonyájában. Ugorjunk ki belőle, mint Don Guijote, s szálljunk szembe a széllel, az egész világgal, hogy utána, mint a megtért bűnösöket fogadhasson vissza a Föld keble. A lényeg, hogy mindent eljátszunk, hogy ne legyünk unalmas, koszos mozik szinkronszínészei!
Tehát dőljünk hátra épp lezuhanó életünk repülőjén; s immár fél szemmel, s fél füllel a világra figyelve, beszéljünk másról!
További cikkek
