Hárman álltak a domb tetején…
Három ember állt a domb tetején. Szótlanul néztek az ég felé. Fejük fölött a felhők lassú, gúnyos táncot jártak. A szél feléjük kacagott, s a domb fáinak tövébe ült. A völgyből idegen ének hangjait hozta fel a visszhang.
Három férfi állt a domb tetején. Szemükben egy másik világ lángjai lobogtak. Alattuk megremegett a föld, de ők észre sem vették; csak nézték, nézték a felhőket. Ajkuk meg-meg mozdult, mintha mondanának egymásnak valamit. – Ez azonban csak látszat volt, mert már órák óta szótlanok voltak. De talán észre sem vették, hogy torkukat nem hagyta el hang.
Három idegen állt a domb tetején. Az egyik egy botra támaszkodott. Mellette, mint egy katona – egyenes derékkal állt a másik. A harmadik pedig ellankadva, állva elszundítva dőlt jobbra, s balra.
Hárman álltak a domb tetején. Aki a botra támaszkodott, az volt a legöregebb közöttök. Bőre ráncai közt árnyék bújócskázott. Egyik kezében egy könyvet tartott, a másikkal pipáját tartotta. A pipa réges-rég kialudt, kifogyott belőle a dohány. Zekéjében van még egy adag keserű, nedves dohány, de nem nyúl érte – elég volt egy adagot elszívni belőle…
A szigorú, egyenes tartású csak látszatra volt az a statisztika ember; a szabályokat csak addig követte, amíg figyelték, s amikor vigyázban állott, karjait megfeszítve, hátát homorítva: akkor ezt azért tette, hogy távolságtartó tárgyilagossággal tudja szemlélni maga körül a világot. De ezt nem azért tette, hogy kritizálja, hanem, hogy még jobban meg tudja csodálni a természetet. Titokban, amikor nem hallotta őt senki, érzelmes dalokat énekelt, s néha még verseket is mormolt magának. Olvasott is sokat, de csak akkor, ha nem látta őt senki. Zubbonya belső zsebében elküldetlen levelek halmai hevertek. Kezében fegyvert tartott.
A harmadik volt a legfiatalabb. Őt nem érdekelte semmi, de mindenki rá figyelt. Ő volt a legszebb, és a legérdekesebb mindhármuk közül. Haja kócos, ápolatlan. Szájában rágót forgat. Kezeit kabátja zsebeibe rejti. Félhosszú nadrágja szakadtan lóg rajta. Egy méterrel messzebb állt két társától, s lassan mind arrébb araszolt. Ő nem olvasott, s nem hitt semmiben. A szépség - számára nem célt, és nem pihentető nyugalmat jelentett; csupán eszköz volt. Eszköze egy olyan életnek, ami a holnapért élt, de a mától nem tudott elszakadni. - Próbálkozott viszont, ahogy csak bírta ereje: a régit, a megszokottat eldobta, emlékét is elfeledte. S újat próbált alkotni minden egyes nap. Amikor felkelt lejegyezte álmait, s este úgy feküdt le, hogy megvalósította azokat.
Három ember állt a dombon. S mindhárom azt hitte, hogy úgy él ahogy azt elképzelte, s azt csinálja, amit szeretne. Az, aki a legöregebb, s a botjára támaszkodik – élete balul végződő pillanatait próbálja elfelejteni. Ha szóba került egy-egy balszerencsés alkalom, halkan és kezével legyintve csak ennyit mondott: „Több is veszett Mohácsnál – az Úr adta, az Úr vette el!”Aztán mit sem törődve az egésszel tovább ment, s űzte százszor megváltoztatott álmait. De a múltat mégsem feledte el igazán – sőt, jelenjét a múlt láncai formálták. Reggelente régi álmain merengett, s esténként régi reggeleit siratta. Sok elképzelése volt és nagy ereje hozzá, de nem tudott megvalósítani semmit terveiből.
Aki középen állt, vigyázva tekintett jobbra s balra, nehogy valaki gyengeségben érje, s nehogy olyan hibát kövessen el, amit mások már elkövettek. Napjai csökönyös semmittevésben teltek el. Görcsösen, mindenen aggódva próbált önálló lenni. Ez néha sikerült is neki, de sikerét nem élvezhette, mert midig akkor volt szerencséje, amikor figyelték, s ilyenkor szabályossága nem engedte neki a föloldódást. Bár meg kell jegyezni, volt olyan is, hogy otthon, magánya sötétségében sikerült olyat teremtenie, ami eddig még senkinek sem sikerült. Hite azonban kicsi volt, nem tudta elképzelni, hogy ő képes lehet értékelhető jót csinálni. Ezért nem küldte el zsebében lapuló leveleit sem – félt a kigúnyoltatástól. Félt attól, hogy az ő érzései nem elég erősek, s megjelenése nem elég meghatározó. Ezért hát minden évben összegyűlt zsebében annyi levél, hogy már nem tudta őket kényelmesen hordani. Ilyenkor egy nagy tüzet csinált, s lassan, a mán merengve a lángok közé dobálta a papírhalmokat. Önbizalmát háborúk harcaival próbálta növelni; azonban nem volt meg benne az érdek kereső élni-akarás irigy érdektelensége, ami a mellette álló, rágózó, bőrkabátos fiatalban megvolt.
Mert ő, aki kezeit zsebeibe rejtette, s mindinkább araszolt lefele a dombról – ő nem nyugtalankodott, s nem rettent meg semmitől. Tetteinek nem nézte a következményét. Szavait nem válogatta meg. Sokakat megbántott, de megvolt benne valami rejtélyes vonzerő, amellyel magához láncolta az embereket. Olyan dolgokat csinált, amiket a legöregebb még gondolatra sem méltatott volna, s amelyet a középen álló undorodva hárított el magától. Ennek az volt a következménye, hogy az öregebbek értetlenül néztek rá, s sokszor megtörtént, hogy haragosan, kiabálva szóltak hozzá még akkor is ha csak kedveskedni akartak neki. Tulajdonképpen irigyek voltak rá, mert úgy gondolták, hogy valóban szabadon él. Ez azonban nem volt így, mert bár nem ismert semmilyen szabályt, s nem is próbált megismerni sem hagyományt, sem erkölcsöt – nem alkothatott örökkévalót. Tetteit kevesen látták, de sokan leutánozták; s így ami szokatlan s új volt tőle, első téglája volt csupán az átlagosnak. Szavait elvitte a szél, s vele együtt vitte el gondolatait is. Nehezen fejezte ki magát, szavai idegen ízű, keserű pirulák voltak csupán – kevés hatóerővel. De úgy tett, mintha ez nem zavarná. Úgy tűnt, hogy sokkal jobban aggasztotta, hogy még nem jutott eszébe semmi új, amit meg tudott volna tartani egyedül magának. Mert sokat, s sokáig próbálkozott; s egy ideig sokakkal el is hittette, hogy olyat alkotott, amilyet még soha senki ezen a világon. - Hiú ábránd volt ez, mert ugyan azt csinálta, amit előtte már mindenki. Újra, s újra feltalálta, s megvalósította ugyan azokat a gondolatokat, találmányokat, amiket előtte már évszázadok, sőt – évezredek szülöttei már kitaláltak, s megcsináltak. De ezt ő mindig későn vette észre, mert a jövőnek élt, s a múlttal nem törődött…
Három idegen állt a domb tetején. Egymást nem ismerték, s nem is akarták megismerni. Az első csökönyösen ragaszkodott a múlthoz. A második ellökte magától a múltat és a jövőt is. A harmadik pedig nem akarta megismerni a múltat, s nem akarta elfogadni a mát. Olyan ábrándokról hitték, hogy éltető táplálékuk, melyek elpusztították őket. Mások voltak, s mindhárman egyformák. Hárman álltak a domb tetején: A múlt, a jelen, s a jövő.
Három sír magasodik a domb tetején...
További cikkek
