Magyar vagyok. Büszke vagyok. Hazaszerető vagyok. Darab vagyok. Csepp vagyok a tengerben.
Minden nap úgy ébredek, hogy otthon vagyok. Pedig ezt az otthont nem a ház teszi, se nem szobája. Csupán egy érzés, hogy megszülettem és kaptam egy apró pöttyöt ebben a világban. Egy helyet, egy országot amelynek apró pillanatait és az engem körül ölelő emberek mindennapjait néha én is szebbé tehetem. Mert a szomszéd, az anyám, a szembe mosolygó ember az utcán, a barátok, a nélkülöző és a gazdag is tudhatja, hogy tisztelem. Tisztelem még megérdemli, még jár neki, még nem játssza el e kiváltságot az életben.
A szememben minden magyar állampolgár csak magyarnak indul. Kezdetben nincs más bélyeg. Jól tudom, hogy egy vérből valók vagyunk. Mégis később, lehet megannyi jelzővel illethetem meg. Hazug, csaló, ostoba, álszent, manipulatív, szava hihetetlen, korrupt. Vagy talán igazságos, megfontolt, sikeres, kedves, emberséges, alázatos, tettre kész, hazaszerető. Mert magyarságunk bár egy, mégis a ránk akasztott jelzők mindenkit mássá tesznek. A jelzők váltakozása pedig a mi döntéseinken alapulnak.
Ébredhetek úgy, hogy elegem van a világból. Nem tisztelnek és még csak nem is becsülnek. A munkám nem fizetik meg, a szavamnak nincs súlya, egy senki vagyok. A sötét szobában fekve sajnálhatom a saját életemet és az elmúlhat mellettem anélkül, hogy én bármit is tettem volna érte, hogy szebb legyen.
Ébredhetek úgy, hogy tettre kész vagyok. Látom, ahogy a reggeli napfényben megcsillan a remény. Elmehetek sétálni, futni majd rohanni és tehetek valamit a változásért. Megváltoztathatom a testem, az életem, a nézetem és aprócska cseppként is érezhetem úgy, hogy mégiscsak egy tengerhez tartozom.
Én mindennap tudom, hogy magyar vagyok. Csendes mégis változtató magyar. Nem olyan őshonos ló amit betörtek, hanem megzabolázhatatlan és még szabad. Minden reggel úgy ébredek, hogy szebbé teszem a saját életem. Minden reggel érzem magamban az erőt, hogy lehet más az életem. Felrajzolom a mosolyt és elmondom másoknak, hol a hiba a gépezetben, az életünkben, a mindennapjainkban. Mi örök pesszimista magyarok mind egyek vagyunk. De legyünk pesszimisták, vagy változásra vágyók mégiscsak igazi magyar az, aki nem felejti el, hogy ahol körülnéz az mind az otthona. Az otthont pedig védjük, oltalmazzuk, tiszteljük és becsüljük.
Emlékezzünk együtt az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hőseire.
Petőfi Sándor: A nép nevében
Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
S a nép hajdan csak eledelt kivánt,
Mivelhogy akkor még állat vala;
De az állatból végre ember lett,
S emberhez illik, hogy legyen joga.
Jogot tehát, emberjogot a népnek!
Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
Isten teremtményén, s ki rásüti:
Isten kezét el nem kerűlheti.
S miért vagytok ti kiváltságosok?
Miért a jog csupán tinálatok?
Apáitok megszerzék a hazát,
De rája a nép-izzadás csorog.
Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!
Kéz is kell még, mely a földet kihányja,
Amíg föltűnik az arany ere...
S e kéznek nincsen semmi érdeme?
S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?...
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?
Jogot a népnek, az emberiség
Nagy szent nevében, adjatok jogot,
S a hon nevében egyszersmind, amely
Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.
Az alkotmány rózsája a tiétek,
Tövíseit a nép közé vetétek;
Ide a rózsa néhány levelét
S vegyétek vissza a tövis felét!
Még kér a nép, most adjatok neki;
Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
(Pest, 1847. március)
További cikkek
