Mennyei riport József Attilával

 

A fény megfagyva, kettétörve hull a hóba... a hold reszketve bújik köd-kabátjában. A fák álmukban madárcsicsergésben fürdenek, a hó alatt a kis füvek is alszanak. Varjak ülnek a hulló hópelyheken - várat emel, házat épít a tél...

 

A távolban egy kis ház látszik. Ablakán át kiszűrődik a közönyös világ szemei elé a kandalló fénye...

 

A szobában ketten ülünk, én és ő. Bajsza, akár egy hernyó, falja a szavakat. Szemében lángot vet a kandallóban parázsló fa elszenesedett kiáltása. Halkan köszörüli torkát. Kinéz az ablakon, mereng; mikor néha rám pillant egy homályos mosoly emléke pislákol fel bennem - egy megszürkült, rozsdás papír-emlék arca...

 

Már találkoztunk párszor, tegező viszonyban vagyunk. De sokáig csendben ülünk, nem merem megszólítani. Ő töri meg a csendet. Szinte némán, mintha csak magának suttugná a szavakat: ,,Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek..."

 

Nem várhattam tovább, elrendeztem feljemben a jegyzeteimet, s feltettem első kérdésemet:

 

- Mielőtt a konkrét kérdéseket tenném fel, mondanál pár szót magadról, szüleidről?

-- Nemzett József Áron, szappanfőző... Megszült Pőcze Borcsa... Kit megettek a fenék...

[Úgy látom, most különösen rossz hangulatban van.]

-- Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az...

[Arca megváltozik, szorongó szemeit vörösre csikarja a düh, a semmibe szórja utolsó szavait.]

-- Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsőm, se szemfedőm, se csókom, se szeretőm!...

 

- Életrajzi adataid összegyűjtötték ugyan, de az valahogy túl hideg, idegen; ezért szeretném, ha mondanál pár szót a gyerekkorodról.

-- Sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban... [megrándítja vállát] Felnőttem már... A kis kölyök, ki voltam, ma is él, s a felnőttet a bánat fojtogatja...

 

- Miért kezdtél el írni, s milyen érzés, amikor verset ír az ember?

-- Mert látom, amit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell... Amikor verset ír az ember? Mindig más volna jó, a szárazföld helyett a tenger, kocsi helyett hajó. Amikor verset ír az ember, nem írni volna jó!

[Végre mosolyog! Valami titkos jelentése van annak, amit mondott; vagy valami más juthatott eszébe?]

 

- Sokan megvádolnak téged azzal, hogy túl durva a szavad, hogy kiáltozol...

[Nem hagyja, hogy befejezzem a kérdést; kacagva, ámde szigorú szemekkel szólal meg:]

-- barátom, drága, szerelmes barátom, akár borzalmas, akár nagyszerű, nem én kiáltok, a föld dübörög!

 

- Mit tanácsolsz a kezdő íróknak?

-- Lesznek, akik majd kinevetnek. Ti ne hallgassatok azokra. És lesznek, akik elszörnyülködvén ilyesféléket beszélnek egymásnak: miket össze nem fecseg ez az ember! Erre pedig csak azt mondhatom, az én akarásom nem bolondság, hanem tövigkalászos táblája a tibennetek még csak csírázó búzaszemeknek!

 

- Sokan félnek tőled, idegen, furcsa alaknak gondolnak; szokásaid megijesztik őket; mit üzensz nekik?

-- Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hoozám, de gondold jól meg, bántana, ha utána sokáig elkerülnél!

 

- Most zimankós tél, de mit lenne jó megtenni, ha éppen nyár volna?

[Először kiles az ablakon; majd rám néz, s nevetve mondja el a következőket:]

-- Ezt a széket odább tolni, vonat elé leguggolni, óvatosan hegyre mászni, zsákomat a völgybe rázni, kalapom a sínre tenni, a tavat csak megkerülni, csengő habok közt pirulni, napraforgók közt virulni...

[Arcáról eltűnik a mosoly, hirtelen egészen megvadul. Komolyan gondolja a képzetet.]

-- Elemeimmel békülni...

 

- Nos igen... a kor amiben éltél nagyon vad volt; de ma már minden megváltozott: autók robognak, tévé és rádió ontja a hangok sűrűvé összeálló tejszínhab masszáját, az emberek boldogok, szeretnek élni...

-- S mond, mit érlel annak sorsa, ki költő s fél és így dalol; felesége a padlót mossa s ő másolás után lohol; neve, ha van, csak arúvédjegy, mint akármely mosóporé!

[Egyre dühösebben, karjait dobálva beszél; majd hirtelen lenyugszik, egy pillanatig behunyt szemmel vizsgálja önmagát, majd egészen halkan folytatja:]

-- Én költő vagyok, de nem kell dicsőség, ne ünnepelje bennem senki hősét... Versem azé, ki szívem versbe kérte, és nékem elég a barátság érte...

 

- 1937. április 11. még egy ránc a homlokon, vagy esetleg a várva várt örömöt hozta el?

-- Harminckét éves lettem én... Harminckét évem elszelelt...

[Megáll, rám néz; szemében csillognak a szavak tovább: ,,De hisz tudod! Mért kérdezel butaságokat??!" Restelve vallom be, így utólag: nem ez lett volna a következő kérdésem, valamiért kifutott a számon...]

 

- Melyik a kedvenc évszakod?

-- Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, ki tűzhelyet, családot, már végképp csak másoknak remél...

 

- Milyen érzésekkel tölt el ez a tél?

-- Már egy hete csak a mamára gondolok mindig, meg-megállva... Csak ment és teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám... Nem nyafognék,d e most már késő...

 

- Elég gyakran kerültél szanatóriumba, hogy érzed most magad?

[Újra az a különös, vad, ijesztő tekintet!]

-- Elevenek, minden, mi kíntól megremeg, égjen, hol laktok, kert, vadon táj - s ágya körül, üszkösen, ha elszenderül, vakogjatok velem: Nagyon fáj... Hallja, míg él. Azt tagadta meg, amit ér. Elvonta puszta kénye végett kívül-belől menekülő élő elől a legutolsó menedéket...

 

- Sok feladata van egy embernek az életében; szeretni és dolgozni kell, de jöhetnek problémák...

-- Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. Éltem - és ebbe más is belehalt már.

[Nem is tudom feltenni a következő kérdést. Szinte sírva súgja az ólom-szavakat:]

-- Íme, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet...

 

[Látom nagyon felzaklattam, de egy utolsó kérdés nem hagy nyugodni!]

- Halálod után sokan megvádolták Kozmutza Flórát, hogy nem szeretett téged; mit üzensz nekik?

-- Fecseghetnek nyelves tudományok - mind pártfogolna, ki szívébe lát: legalább keressem, amire vágyok, bár nincs, az örökös ifjúság italát...

 

- Köszönöm, hogy választoltál a kérdéseimre, esetleg lenne még valami, amit szívesen megosztanál velünk, és én nem kérdeztem rá?

[Bólint - egy pillanat csend után így zárja le beszélgetésünket:]

 

,,Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal,

nektek írok most, innen, a tűzhely oldala mellől,

ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.

Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével

bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.

Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva

rám, aki köztetek éltem, s akit ti szerettetek egykor."

 

***

 

80 éve halt meg...