Miért pont ez az élet? folytatás...
Velem együtt növekedett; kisgyerekként ott lapult türelmesen a szívemen, mígnem a nagyszülők halálával felszínre tört és elöntötte a világot. A világ ellenem fordult és a haraggal válaszoltam számára és harccal és rosszakarattal majd próbáltam elmenekülni a világtól, magammal véve a haragot. Belőlem táplálkozott, az érzéseimet manipulálta s mindenkorra az a valamivé akart változtatni. A nyugalom és a béke elhalványult bennem. A munkába, az alkoholba, drogba temetkeztem, és a belső erő hajtott, menekültem a való világtól. Hiszen ő az, aki ellökött magától.
Senki voltam, türelem és béke nélkül, állandóan dühös és mérgező, egy önpusztító valami. Már letettem arról, hogy keressek. Hogy keressek valamit, ami egy kicsivel is jobb lehetne. Benyelt az önsajnálat, mindenki elutasítása és a pusztítás. A káros szenvedélyek kiabáltak belőlem és sikerült egy kemény páncélt növesztenem magam köré. Nem suttogott senki. Szenvedtem.
Azután az az angyal hirtelen suttogott, majd jött a szerelem, a gyerekek és a jól fizető állás. Felemelkedtem. A lélek az utolsó pillanatban egy segítőkezet nyújtott felém és megfogtam azt. Legutoljára gyerekként hallottam suttogni, de sokáig csendben maradt, amióta a haraggá váltam. Kerestem a boldogságot. Kerestem a békét és a türelmet. És azt kell, mondjam meg is találtam. De már csak egy emlék. Elvesztettem azt, amit kerestem.
Haragszom magamra. Ez számomra a legundorítóbb érzés a világon. A falba verném a fejem, vagy bárkit agyon vernék, hogy megszabaduljak ettől a haragtól. Kacsingatok az üvegek felé… miért történt ez?
Vajon újra keressek? Vagy hagyjam magamat eltemetetni a világgal? Nem lesz többé segítőkéz. Elrohant tőlem az a maradék kis jó a lelkem részéből, aki voltam anno, vagy akivé lehettem volna ebben az életben. Az önsajnálat irányába tértünk át, igaz? A lelkem, a szívem, a gondolataim egyre mélyebbre szállnak.
Az a valami beszél.
Szeretem a családomat, hiszen. Szerelmes voltam… a legjobb apa akartam lenni… dolgozni akartam…
De ez a harag… teljesen elpusztít… tönkre tesz… kitöröl az életből.
Talán egy dal segíthet? Vagy egy jó könyv? A magány csendjében meghalok. Nem hallom a gyerekek halk szuszogásaikat, a feleségem édes, romantikus hívogatását a hálószobába. Újra rágyújtottam. Remegett a kezem. Nem bírtam a gitárra és a könyvre nézni.
Elfogytak a dallamok, a szavak erre, ami vagyok? Számtalan kérdésem volt. Nem tudom mikor is kaphatok választ.
Bevillant egy kép… egy vonat. Szakadó esőben, alig pislákoló lámpafényben állt egy asszony, és két gyerek. Nagykabátban, hatalmas bőröndökkel az oldalukon. Szomorúak voltak. Egy kalauz közeledett feléjük, bőrig ázva, kialudt csikkel a szájában. Beszélt hozzájuk, a nő ázott pénzt adott át, a férfi pedig ázott jegyeket. Felharsant egy síp. A távolból egy vonat körvonala rajzolódott ki. Egyre hangosabb és hangosabb lett a vasútállomás, és a vonat erős fékezéssel megállt. Kinyílt a második vagon ajtaja és az asszony és a két gyerek nagy nehezen felszálltak a poggyásszal, senki sem segített nekik.
A kalauz felkiáltott. A vonat megindult.
- Ne! Nem mehetnek el! Ők azok, akiket kerestem gyerekkorom óta! Ők az életem!
Felpattantam a kanapéból. Kiszaladtam a házból és a szakadó esőben rohanni kezdtem az állomásra. Átkoztam az autót, hogy nincs az udvaron, hiszen így lehet, lekésem őket. Ez a vonat… ezt álmodtam, amikor elkezdődtek a problémák. amikor először jöttem haza részegen tíz év után. Akkor ez nem részeg álomkép volt, hanem az angyal suttogta a fülembe az álmot. Egy képet, hogy hova juthat el a családom. Az utolsó esélyem ebben az életben… a legeslegutolsó esélyem, hogy megkeressem őket.
Rohannom kell! Nincs helye a haragnak! A lelkem jobbik része segített. A végső pillanatban. Ha nem rohant volna el, én se rohannék. Az állomásra rohant, igen, tudom, hogy oda rohant, hogy kövessem. Mutatta az irányt. Suttogott. Ölelt. Simogatta a lelkemet és békét hozott.
Rohantam…
Rohantam…
Nem láttam semmit a sűrű esőben és a sötétben, hideg és nyirkos volt a levegő, egy pillanatra elkapott a harag egyetlen fénye, hogy inkább pihenjek le, itt az út közepén és mély álomba ringatna, egy örök álomra, amely sosem érhetne végett.
Azonban nem is gondolkoztam el, mentem tovább. Kerestem a családom és meg kellett őket találnom.
- Szerelmem! Gyerekek! Jövök, kérlek, várjatok meg!
Néhány ember mellett elhaladtam, ők nem értették mit is csinálok és értetlenül bámultak engem, volt, hogy kinevettek. Nem érdekelt. Ez az én életem. Azt csinálok, amit csak akarok. És én a családomat akarom.
Közeledtem az állomás felé. A távolból halvány fényt pillantottam meg. Egy zakatolást hallottam meg az eső zajában.
- Nem késhetlek le titeket! Sietnem kell!
Az emberek röhögtek rajtam, a fiatalok csúfoltak is. Nem volt időm foglalkozni, vagy magyarázkodni, sietnem kellett. Betoppantam az állomás épületébe, de nem láttam meg őket. Szaladtam ki a peronra.
A kalauz mellettem lépett el.
És megpillantottam őket. Éppen a vonatra szálltak fel. A feleségem adogatta fel a bőröndöket a gyerekeknek. Sírtak. Láttam a szakadó esőben a szomorú könnyeket.
- Itt vagyok!
A feleségem rám nézett. Tovább pakolt.
- Itt vagyok!
Futottam.
- Hova mentek?
- Az anyám kidobott minket… és… a nagyvárosba akartam menni.
- Hiszen nincs is pénzed, szívem.
- Annyi van, hogy pár napig el legyünk, közben gyorsan munkát keresek.
- Nem fogsz találni gyorsan munkát, tudod jól… és kérlek, neked nem kell keresned semmit sem.
- Miért nem kell keresnem semmit?
- Mert már tíz éve megtaláltalak és te is megtaláltál.
A gyerekek leugrottak a vonatról, a bőröndök leborultak a vizes peronra. A nyakamba ugrottak. Nem tudtam számtalanszor elmondani, hogy sajnálom, hogy nem apaként viselkedtem, és hogy örökké szeretni fogom őket. Sírtak.
- El akarok menni! Hagyj minket elmenni!
- Nem. Ne keress tovább!
- De ez, amit műveltél… nem haragszom, vagy nem vagyok mérges rád… egyszerűen csak…
- Szomorú vagy. Tudom. És amíg csak élek mindig boldoggá foglak tenni.
- Sosem fogok sírni?
- Sosem fogsz sírni, azért mert szomorú vagy. Ahogy megígértem tíz évvel ezelőtt, most újra megígérem.
- Újra iszol, drogozol, meg dohányzol. Egy harag bomba vagy, aki nem szól semmit, csak robbanhat bármikor.
- Nem leszek újra ilyen. Bocsássatok meg, hogy visszaestem… a haragom elnyelt ismét… de most már több erőm van legyőzni.
A feleségem felvette a bőröndöket.
- Mi van má’?! Mennie kell a vonatnak! Mennek vagy se?
A kalauz hangja érdes és mérges volt. A vonat fütyült.
Megláttam az angyalt a feleségem háta mögött. Lassan odalépett hozzá és láttam, ahogy suttogott a fülébe valamit.
A feleségem eldobta a bőröndöket és átölelt, megcsókolt.
A kalauz legyintett, felugrott a vagonra és indulást jelzett. A vonat megindult. Fütyült, sípolt, zakatolt; minden rosszat, szomorúságot és haragot magával vitt, el innen jó messzire.
A család ott ölelkezett a hideg, szakadó esőben.
Az angyalra néztem, és megköszöntem halkan. Ő boldogan mosolygott és bólintott. Ez az angyal volt a mi őrangyalunk. A lelkünk jó része. Hiába véresen, megtört szárnyakkal, de tette a dolgát és az embereket a jó felé sugallta. Sokszor eredménytelenül, de azok a kis örömök, amikor sikerült teljesítenie a feladatát és megmentenie életeket, boldog volt.
Az angyal volt a boldogság az életünkben.
Közösen haza ballagtunk a házunkban. Begyújtottam a kandallót, a feleségem forró csokit készített, majd a gyerekekkel betakarózva a nagy kanapéra ültünk. Nem volt tévé, internet, mégis ez a pillanat többet ért mindennél. Meghallgattuk egymást. Elmondtuk az életünket. Elmondtuk az titkainkat. Elmondtuk mit sajnálunk és mit fogunk tenni holnaptól. Mert holnaptól egy család leszünk. Ismét.
Egy év múlva már a kórházban dolgoztam, mint kezdő ápoló és mellette az orvosi egyetemen tanultam. A feleségem boltvezető lett. A gyerekek szépen tanultak és követelték, hogy sok időt töltsünk együtt. Amint engedte az időnk-kirándultunk vagy csak moziba jártunk. Esténként közösen játszottunk, együtt vacsoráztunk, és ha nem éjszakás voltam én meséltem mindig valami sztorit. A feleségem szerelmes volt.
Betűztünk újabb tíz évet, majd még egy újabbat és a legutolsó tíz évet, amikor is a gyerekeinknek is saját családjuk lesz, megállják a helyüket a világban és tovább viszik azt, amit tanultak tőlünk. Mi pedig lassacskán álomba esünk, az élet elaltat minket idővel.
És akkor abban a pillanatban megkérdezhetem újból, hogy miért pont ez az élet jutott nekem?
És akkor azt a választ kapom meg, hogy mert kerestem és meg is találtam. Csak türelem és béke kell.
További cikkek
