Annyira vicces vagy, mikor megpróbálsz meggyőzni. Olykor a rosszról, néha a jóról.
De nincs szükségem a rossz hírek között olyan vigasztalásra, hogy „majd elmúlik”, meg „nem lesz semmi baj”. Sőt! Azt is megmondom most neked őszintén, hogy nem hiszem el, hogy minden boldogság mögött ne lenne egy kis szomorúság.
Minden mosoly fölött van egy könnycsepp. És minden könnycsepp alatt van egy mosoly. Ennyi! Erről szól az egész. Erről szól minden. De jól van, nevezzük a nevén: Erről szól az ÉLET!
Annyira vicces vagy, mikor megpróbálsz meggyőzni arról, hogy a világ fekete és fehér, miközben azt hangoztatod, hogy a világ nem fekete és fehér. Vicces vagy. Szeretetből mondom. Szeretem, ahogy megpróbálsz bölcs lenni és választ adni mindenféle nagy világmegváltó kérdésemre. Vicces vagy olyankor. Olyan szerethetően vicces.
Annyira vicces vagy, mikor megpróbálsz meggyőzni arról, hogy az élet szép. Holott mind a ketten tudjuk, hogy naponta halunk meg az életnek. És a könnycsepp csak ott várakozik szemed aljában várva, hogy mikor engeded el végre.
Csak várja.
Mindig.
Születésed óta.
De bezárod őt. S bizony az évek során beletespedt a szemed gödrében berendezett kis szobájában lévő foteljébe. És meg is hízott. Nem is kicsit…
Mikor hagyod végre mozogni? Futni az arcod dombjain és belezuhanni a világba, hogy felszáradjon a gyermek koptatta szőnyegen?
Mikor hagyod neki?
De ne aggódj. Én sem hagyom a sajátomnak. S egy-egy bölcselkedős-magasztos beszélgetés során a könnyeink összenéznek és nevetnek rajtunk. Te is szoktad hallani a kacajukat? Ahogy konkrétan felröhögnek ott a szemünk sarkában? És játszanak egymással fényjátékot? Te szoktad látni őket?
Látod, mikor elfáradnak? Mikor unottan visszaülnek a foteljukba hangosan gondolkozva azon, hogy „Ezek még meddig hazudnak”?
További cikkek
