Nem köszöntem

Nem köszöntem

Nem pásszió, nem harag; de van pillanat, amikor jobb, ha nem zavarnak. Ilyenkor szemem nem lát, csak néz; fülem is csak azt hallja, amit a fülhallgatók ordibálnak bele.

Akár azt is mondhatnám, hogy ez a saját agybajom. De nehogy már csak magamat mondjam őrültnek! De vajon ez valóban a pszichológiai esetek közé sorolható ügy lenne? Ez az egész társadalomra jellemző magunkbazárkózás nem egy menekülési folyamat?

Rohanunk ide - rohanunk oda. Az elvárások tengerén egy kilyukasztott, vacak ladikban ülünk, s abban reménykedünk, hogy legalább a Titanic fedélzetére felengednek minket.

Persze én úgy gyanítom: Tudjuk, hogy el fog süllyedni a saját, és a White Star Line híres hajója is. De amíg ez nem következik be, a saját életünk elől felmenekülhetünk (vagy mondjuk így: bemenekülhetünk) az álmainkba. [Hopp, bocsánatát kérem az olvasónak, úgy értem a Titanicra...]

Aztán ott még valami hőstettet is végrehajthatunk. S jobban megválogathatjuk a környezetünket is...

Na de elég, azt hiszem túl sokat beszéltem, nem is erről akartam. Pincér! Fizetek!

Na de amíg nem jön, még gyorsan elmesélem a történetem. (Na lám, ,,gyorsan", hát mire ez a sietség? Javaslom indítsunk polgári engedetlenséget: élvezzük az életet lassan, és megfontoltan!)

Van egy Karinthy humoreszk, mi is a címe? Áh: Nem nekem köszöntek. Na de azt már ne várja senki, hogy idézzek is belőle! A szövegét már elfelejtettem. Szóval ,,jobb ezeket az apró lelki sérüléseket nyíltan beismerni, mint eldugni, besöpörni az emlékek szekrényei alá, ahol aztán rothadni kezd s az ember nem tudja, mitől rosszkedvű és ingerlékeny egész nap."

Ahogy Karinthy, én is mentem az utcán... Azonban az ő problémája, hogy köszöntek ugyan (látszik, hogy nem én mentem vele szembe) de nem neki, hanem mögé. Nem is sejti a tisztelt író-úr, hogy annál is van kínosabb, ha az előbbi köszönésbe beszáll idegen harmadiknak, csak mert azt hitte: neki köszöntek.

Mert bizony kínosabb, ha épp elzárkózva a világtól, egy ismerős, méghozzá egy jó ismerős mellé kever a vakszerencse. Ezzel persze még nem lenne baj, csak fejlehajtva kéne elsomfordálni mellette. De velem nem ez történt. Kitalálja a tisztelt olvasó? (Nincs időm arra, hogy gondolkozzék!! Inkább megmondom:) Hát persze, hogy ugyan arra a buszra vártunk...

Szerencsére a nagy vakságomban pont mellé is álltam a buszmegállóban. De valódi szerencse, hogy már ő is a Titanic fedélzetéről nézte a friss, ólvadó-hó borította, kátyú-jéghegyek tengerét. (Legalábbis remélem, hogy ő is a társadalom tejes jogú gyártósor-tagja, s még nem olvasta ezen írásomban nagy felhívásomat.)

Jólvan pincér úr, mindjárt fizetek!

Persze igaza van, ebben a rohanó világban kinek van ideje meghallgatni egy másik embert. (Hacsak persze nem kényszerítik, ha nem ez a munkája: Üdv Dia, és a többi szerkesztők!)

Végül felszállva a buszra köszöntem neki, és elég jó színész módjára (mintha erről már írtam volna, na mindegy, beszéljünk másról) eljátszotta, hogy most lát aznap először...