Talán nem az év legnagyobb magyar irodalmi eseménye (várom a további ötleteket), de bizonyosan a hazai humorista társadalom legnagyobb ünnepe Bödőcs Tibor első kötetének, az Addig se iszik című irodalmi paródiagyűjteménynek megjelenése. Az ősz elején boltokba került s onnan rövidesen a szittya otthonokba áramlott szelíd könyvecskét számos teltházas könyvbemutatón népszerűsítette a kiadó, így a humorista – nem lévén egyébként sem felkérések szűkében – még inkább a reflektorfénybe került. Morzsoljunk szét hát kezünkben egy-két cseppet abból az élmény-szökőárból, amit e rövidke kötet adott a magyar olvasóközönségnek.
Az évek óta „szabadúszó” – magyar humorista akolokból önként s dalolva búcsúzott, évek óta önálló szervezésű előadásaiból élő − Bödőcs könyve hatalmas meglepetés, mégsem előzmény nélküli. A zalai „egyszerű nép gyermekéből” lett Fábry-junior, majd Showder Klub-os népnevettető (hazai humoristák között oly ritka) humán beállítódottsága: a póriast szabatossal félelem nélkül vegyítő fogalmazása, váratlanul költői szóképei, idült Hrabal-rajongása eddig is ismert volt. Nehéz kifejezni mennyire különleges elixírje ő a magyar humornak; a sokak által leegyszerűsítőn „merész politikai humoristának” bélyegzett Bödőcs igazi ereje – vélelmem szerint – sosem ebben lakozott. Jóllehet a sokat emlegetett Hofi-hatás tagadhatatlan, de a Bödőcs-életmű (igen, mondhatunk ilyet) egészéhez mérten túlzó, s ha mindenáron összehasonlításokra ragadtatjuk magunkat, meg kell állapítsuk: a búcsúszentlászlói poéta költői programja stílusában és tartalmában kevéssé hasonlít a Kádár-rendszer reprezentatív parodistájának repertoárjára, sokkal inkább összeköti őket az a szerep, amit hálátlan hazánk életében betöltenek. Bödőcs – még egyszer mondom: szerintem – nem a NER furfangos és kendőzetlen (persze mulattató) kritizálásával emelkedik ki megtépázott nemzedékéből, sokkal inkább azzal, hogy egy személyben (és érzésem szerint egyedüliként) színpadra viszi a magyar rurális és urbánus kultúra minden ezredfordulói esszenciáját, mindazt, ami a mai „profi stand up” napról napra élő, a bulvárral szimbiózisban leledző szabadkőműveseiből hiányzik.
Bödőcs előadói programja – már a címek is sokatmondók: „Az élet értelme és kertészeti tippek”, „Böllérbalett”, „Cefre Palota” – a kocsmapult mellől, színes-szagos realizmussal mutatja a falusi Magyarország világát, a városi életformával és az ezredvég változásaival kezdeni mit sem tudó emberek néhol bús-romantikus, hol pedig szatirikusan naturalista napjait, melyhez egy páratlan (és szégyenlősen titkolt) európai műveltség és mai világunkban irigylésre méltó életigenlés társul. Mindez pedig olyan könnyedséggel tálalva, mintha Montaigne és Antal Imre vállvetve pallérozták volna gyermekként társalgó erényeit.
Messzire vezetne a belterjes magyar paródia / stend up műfaj koordinátarendszerében elhelyezni és tovább boncolgatni Bödőcs ars poeticáját, akárhogy is: ebben a ragyogó ívű (Petőfit meghazudtoló üstökösként felívelő) karrierben már benne volt egy könyv, főként a „Bödőcs Londonban” című DVD-n is kiadott, tévén (szenteste) is sugárzott rendhagyó előadása után. Az azonban nem volt egyértelmű, hogy Bödőcs az irodalmi újrahasznosítás, leánykori nevén: stílusparódia ígéretes, ámde nehéz műfajával fog megpróbálkozni. Akár ha érdek nélkül olvassuk, netán szőrösszívűn a műfaj magyar klasszikusát, Karinthy Így írtok ti-jét tesszük mellé, a képlet ugyanaz: telitalálat.
Nem mintha nem szívesen olvasnám Bödőcs leendő regényeit, drámáit, akár költeményeit, bökverseit, mégis az a meglátásom: Zala-vidék Petőfije a lehető leginkább hozzá illő műformát találta meg magának. Tulajdonképpen az észrevétlenül kiszámolt, strukturált, ugyanakkor asszociációkkal átszőtt előadásai is hasonlóképp épülnek fel, mint az Addig se iszik irodalmi arcképei: egy bő lére eresztett karakterjellemzés és a történet érzékletes előadása. Például Móriczról: „A polgári házasság katlanharcainak riportere, a férj-feleség örökrangadók mesteri kommentátora, a libidókrónikák Kézai Simonja. »Zömök«. »Bajszos«. »Nagy«. »Realista«. Tulajdonképpen mindegy, hogy paraszt, pásztor vagy erdélyi fejedelem szalad ki a kezei közül: egy-egy mondata után szellőztetni kell és cipőt pucolni […].”
Olvasmányos – nem tudok másképp fogalmazni –: pihent agyú történeteiben, groteszk univerzumában ugyanúgy egyszeri vagy visszatérő bogaras szereplővé szelídül Krúdy, Örkény, Hemingway, Esterházy, Orwell és a régi ismerős, Hrabal, mint ahogy évek alatt életünk részei lettek Ferus a szobafestő, Jenő a böllér, Kasza Pista, a tűzoltó nagybácsi és sokan mások Búcsúszentlászló mikszáthi világából.
Túl a tematikus felosztáson – I. Bajuszosok, II. Budapestiek, III. Nem balett-táncosok – az is rendkívül izgalmas, hogy Bödőcs milyen közegből válogatta a számára kedves, érdekes, izgalmas szerzőket. Meglepő, hogy míg előadásaiban nem egyszer kalandozik vissza Aranyhoz, Petőfihez, a nemzet zivataros századaiba, vagy még tovább, az Addig se iszik ménesének legöregebb paripái a Nyugat első nemzedékéből kerültek ki (Móricz, Krúdy). Nem mintha baj lenne, hogy Bödőcs nem túrt tovább a századfordulónál az irodalomtörténet mélységeibe, csupán rávilágít az író-olvasó humorista személyes preferenciáira. A kötet szerzői nagy részének nincs szüksége úgymond kanonizálásra vagy a még divatosabb „újrafelfedezésre” (pl. Proust, Orwell, Márquez, Hrabal, Kosztolányi, Márai stb.), mégis kifejezhetetlen értéke a kötetnek, hogy olyan szerzőket is előtérbe állít, akiket manapság talán nem olvasunk annyian (Hemingway, Mándy Iván).
Isten ments, hogy szakbarbár lemezkritikus módjára előrevetítsem Bödőcs későbbi szerteágazó életművének irányait, helyes fejlődési útját, de meg kell jegyeznem, az irodalmi paródiák mellett az Addig se iszik-ben benne van az egyéni, egyedi Bödőcs-történetek lehetősége is. A novellisztikus fejezetek narratív részletei (bármilyen intertextuális láncba is illeszkedjenek) egytől egyig saját leleményei, még ha a stílus kiemelése is fő céljuk, ám a harmadik fejezet aranymetszésénél megszületik a száz százalékig bödőcsi lény, az új ember: Pepsi Kalasnyikov. A genezisében Illés Béla cseppet sem nevettető Alekszej Guszevjét és Mikszáth Katánghy Menyhértét egyaránt idéző kifundált aktuálpolitikai karakterrel Bödőcs megtette a lépést a tisztán fikciós mű felé, mely – reméljük – minél előbb megszületik.
Lezárásképpen csak arról szeretnék beszélni, hogy mennyi mindent tanultam ebből a könyvből. Megtanultam a népi mondást: „rosszul nézel ki, Krasznahorkai-mondatba már ne kezdjél bele!” Meg azt is, hogy a Krúdy-univerzum nem végezhette Márai tollán, továbbá, hogy valaki mindig szavatol a lady biztonságáért. No meg még azt is, hogy van kellemesebb módja az irodalom-propagálásnak, mint a karácsonyra évenként megrendelhető Nyáry-képeskönyvek. A lényeg mégsem a tanulság volt, azt úgy is elfelejtem hamar – addig is olvastam.
Bödőcs Tibor: Addig se iszik.
212 p.
Helikon Kiadó, Budapest, 2017.
További cikkek
