Szülés utáni depresszió - exkluzív interjú egy bátor anyukával!

Létezik az a bizonyos szülés utáni depresszió? Ha igen, honnan eredhet? Valóban szégyenletes ez a jelenség? Utána jártunk! I. rész

Teljesen kívülálló szemmel tekinthetem az esetet, ugyanis még nem vagyok anyuka. Az anyává válás, a terhességi időszak számomra még idilli képben jelenik meg odabent a fejemben, azonban a lelkem mélyén tudom, hogy ennek az időszaknak is megvannak a maga nehézségei. Úton-útfélen a már szülővé vált ismerősöktől hallom a rémes történeteket, melyekkel próbálnak elijeszteni, ám én mégis saját bőrömön szeretném tapasztalni, milyen érzés valójában. Hiszen mindannyian különbözőek vagyunk, így másként is élünk meg bizonyos élethelyzeteket. Régóta foglalkoztat a szülés utáni depresszió, mint létező betegség. Volt alkalmam megismerni egy olyan hölgyet, aki megélte, túlélte, felvállalta. Róla szól a mai interjú:

Gy. Katalin Székesfehérváron él párjával és 4 éves kisfiúkkal. Húszas évei vége felé járó fiatal anyuka. Átélte a szülés utáni depressziót, felvállalta, időt szakított rá, hogy meséljen! Kismamák, leendő anyukák figyelem! Ez Nektek szól!

Mi volt az első gondolatod, amikor tudatosult benned, hogy babát vársz?

Hét hónapig próbálkoztunk. Már afféle kötelező feladat volt az együttlét. Aztán feladtuk... vagyis én fejben. Nem görcsöltünk már. Aztán vettem egy tesztet. Egyik reggel felébredtem, és jött egy megérzés, hogy megcsinálom. Semmi jele nem volt egy lehetséges terhességnek, de valamiért úgy gondoltam megcsinálom. Hajnali fél öt volt. Hallgattam a megérzésemre. Pozitiv lett! Kb. egy hetes várandós lehettem akkor. Nagyon örültem, de nem tudtam mi vár rám. A páromon is azt láttam, hogy örül, de halvány gőze sincs mi lesz ezután.

Hogy élted meg a terhességet?

Teljesen természetes volt az egész, nem voltak egetrengető gondolatok. Csak örültünk. Olyan természetes volt, ahogy nőtt a hasam. Amikor először megmozdult. (visszaemlékezve elmosolyodik) Mi ezt nem reagáltuk túl. Nem voltam rosszul soha a terhesség alatt, nem voltam kívánós. Szóval azon kívül, hogy nagyobb lettem, semmi sem változott.

Mit éreztél akkor, amikor egyre közelebb volt a szülés időpontja? Változott akkor valami?

Már nagyon untam! Nehéz volt a mindennapi élet. Nagy voltam, a cipőmet nem tudtam egyedül felvenni. Mikor jöttek a fájások, csak reménykedtem, hogy hamar túl leszek rajta. De nem. Emocionális szempontból ekkor még semmi sem változott. Mikor még a pocakomban volt a kis manó, sokat beszélgettem vele. Kíváncsi voltam, milyen lesz a kis arca, ha a világra jön. A kapcsolatom vele nem változott a szülés közeledtével, viszont féltem a szoptatástól! Nagyon! Ettől az egytől rettegtem!

Hogyan beszélgettél vele? Ezt hogyan lehet elképzelni?

Mindent megbeszéltem vele: például, hogy hova megyek. Hogy jól viselkedjen, ne rugdalózzon sokat. Ha rugdalózott, megkérdeztem, mi a baja. Tudtam, hogy mikor alszik és mikor ébredt fel. Akkor jó reggelt kívántam neki. Ha ettem és rúgott egy nagyot, megkérdeztem, hogy ízlik-e neki vagy sem. Símogattam. Csikiztem a lábát, amikor kitolta a tappancsát vagy épp megpaskoltam a popsiját, ha azt dugta ki. Olyan volt, mintha már kibújt volna, csak nem volt kakis pelus! (nevet)

Miért féltél a szoptatástól?

Nekem ez valahogy olyan kellemetlen volt. Sosem szerettem, ha a mellemhez érnek, piszkálják. Éreztem, hogy ez nekem nem megy. Nem tudom megmagyarázni de kiráz a hideg, ha rágondolok. Persze próbálkoztam, de szerencsére a kis manónak sem jött be a dolog...
Frusztrált, hogy mindenki erőltette a szoptatást. A kórházban még szinte azt sem tudtam, hogy melyik a baba eleje vagy vége, de már szó szerint ráapplikálták a mellemre. Nagyon kellemetlen volt, rossz élmény. Itthon ugyanez történt a védőnővel és a doktornővel is. Gyűlöltem! A babám alig evett, nyűgös volt, én pedig frusztrált. Egyikünknek sem volt jó.

Rossz anyának tartottad magad emiatt? A környezeted hogy reagált erre?

Szerencsém volt, senki nem bántott miatta a közvetlen környezetemben. Bár kaptam egy-egy megjegyzést...
De úgy őszintén, nem! Az a két hét, amikor szó szerint vért izzadtam a fejés miatt, az a sok álmatlan éjszaka és hasfájás. Szörnyű volt! Nem érdekelt, hogy ki mit mond, mert a nyugodt napok, miután átálltunk a tápszerre, mind engem igazoltak. Sokan támadtak, hogy beteges lesz, de nem így lett. Úgy gondoltam, nem ő lesz az első, sem az utolsó gyerek, aki tápszeres, mégis mind felnőtt. Mindennek hála, kialakult egy nyugodt és élhető rendszer. Hasfájás és álmatlan éjszaka nélkül.

Hogy élted meg a szülést? Mennyi ideig tartott?

Két napig tartott. Emlékszem, délután négykor kezdődött. Egy órával később felhívtuk az orvosunkat, aki be is hívott minket. A vajjúdóba kerültem. Szörnyű hely! Egyedül voltam. Nem jöhetett be hozzátartozó. Majd éjfélkor szólt az orvosunk, hogy ma mégsem fogunk szülni. Felvittek az osztályra, kaptam egy ágyat, de a fájásaim másnap hajnali ötig folyamatosak voltak, aztán mintha elvágták volna, megszűnt. Hét órakor hívott az orvosunk. Megkérdezte, hogy vagyunk. Elmeséltem, hogy kutya bajom, haza akarok menni. Nem akartak elengedni, de hajthatatlan voltam. Elmentem sétálni, és már nem tértem vissza.

Kata története a következő cikkünkben folytatódik! Kövesd oldalunkat és ne maradj le!