Nyilánszki Mari nagyjából minden második gyerek. Vagy inkább minden gyerek. Az élete nem egy valóra vált álom, félig-meddig érti csak, ami körülötte történik, a másik felétől meg szimplán csak szomorú. Szeretne ő is Barbie babát kapni és szeretne ő is szép néni lenni egyszer, mint az anyukája. Hiszen minden gyerek így kezdi. Mind így kezdjük. Álmokkal és több-kevesebb hittel. Na, most Nyilánszki Marinak kevesebb hit jutott és kicsit kevesebb álom is. De azért nem restell felnőni. S aztán elkezdődik az Élet. Sorról sorra haladva ragacsos, keser-édes ízt vélünk felfedezni a szánkban. Hát van édes része is... de azért kesernyés. A főiskola kiút, csak sikerül lelépni otthonról. Amiért Marit csúfolták, előnyére válik. Aki girnyó volt gyerekként, főiskolásként már összeteszi a két kezét, hogy így a gebe menő csajok közé tartozhat. Ha Marinak lesz valaha egy sikeres, ne adj Isten! boldog házassága, az nem azért lesz, mert a szüleitől jó mintát kapott erre, épp ellenkezőleg. És mégis lesz! Vagyis hát... szó szó. Van olyan, hogy sikeres és boldog egyszerre? Vagy van olyan, hogy a sikeres és a boldog nem is jár együtt?
Aztán csak feltűnik Marinak is, meg nekünk is, hogy mégsem igaz. Mégsem olyan, mint a többi gyerek, mint minden gyerek. Mert Marit nagyon úgy tűnik, hogy gyerekként a szülei nem szerették. Mondjuk felnőttként se. Lehetséges ez egyáltalán? Van olyan, hogy egy anya nem szereti a lányát? Ha pedig igaz, akkor ennek az anyának a lánya, vajon szeretni tudja-e majd saját gyermekét? Mi lesz veled így Mari? Zajlik az élet és Mari szája íze nem fordul a keserből édesbe. Nem mintha nem adatna meg egy-egy igazán boldog pillanat. Az a felhőtlen, amikor mégis eper-ízű a szád és amikor a narancssárga napsütés felmelegíti a Balaton-vizes bőrödet, meg talán a lelkedet is. És tökéletes a szél iránya, hogy ezt a forróságot enyhítse. És tökéletes a szél iránya, hogy a megfelelő kikötőbe hajtson téged is, a vitorlásodat is, az életedet is. Vannak boldog pillanatok. De van-e boldog élet?
A könyvet olvasva néha úgy érezhetjük, hogy a gyerekként elképzelt élet egy kristályüvegből épített vár. Csillogó, de nagyon könnyen szilánkosra törik. És tördeli is Mari a kristály váracskáját lankadatlan. Csak hát nem mind így vagyunk ezzel? Néha már csak azért is repesztünk egyet az üvegen, hadd reccsenjen, hadd törjön, csak legyen már igazunk. Szomorú a könyv? Talán. Szomorú az élet? ...
Néha. Néha szomorú és néha hiába kutatjuk, hol kezdődött. Talán nálunk, talán anyánknál, talán az ő anyjánál. "Lenyomatok vagyunk. De nem maradunk itt örökre." Aztán nagy értetlenkedésünkben mégis elkapnak a fogócska közben ezek az eper-ízű boldog pillanatok és illik elismernünk, ha elkaptak és jól megforgattak és mi ezt ráadásul élveztük.
Miért érdemes Szentesit olvasni? Mert igazi. És mind vágyunk valami igazira e csodás, plasztik világban. És mind félünk megkérdezni, hogy igazán boldogok vagyunk-e, mert félünk, hogy „nem” lesz a válasz. De Szentesi Éva nekünk szegezi a kérdést, ám mindenek előtt magának. Bátorkodik meglátni az összefüggést sorsokban, kapcsolatokban, viszonyokban. Mert legtöbbször van. Ott az összefüggés életútjainkban és hordozzuk, cipeljük málháinkat, amiket örököltünk. Elődjeink lenyomatát. Ami pedig a legőszintébb az egészben, hogy Nyilánszki Mari ki meri jelenteni, hogy nehéz ez a teher és bele lehet fáradni a hurcolásába. És van olyan, hogy elvágyódunk ebből a málhacipelésből. Mert mind „Lenyomatok vagyunk. De nem maradunk itt örökre. És ezért - ha valamiért egyáltalán - végtelenül hálás vagyok.”
Az idézetek Szentesi Éva: Pedig olyan szépen éltek című regényéből származnak
További cikkek
