Idén februárban indult el hódító útjára az RTL Klub új saját gyártású – bár ezúttal is külföldi (szlovák) lincenszet feldolgozó – sorozata, A mi kis falunk, melynek első szériájából mostanra már csaknem az összes epizódot megtekinthette a nagyérdemű. A kérdés már csak az, másfél hónap és féltucat negyvenöt perces epizód után ráismerünk-e a „mi kis falunkra” Kapitány Iván és Kormos Anett műremekében.
A most következő gondolatok mintegy folytatásainak tekinthetők a Válótársak (RTL Klub 2015) második évadáról írott cikkemnek. Akkor azzal az egykedvű reménysugárral búcsúztam az olvasótól, hogy a Válótársak érzelmi komolytalanságba laposodott második évada után csütörtökönként talán "A mi kis falunk" lakói hozhatnak megújhodást tévéképernyőinken keresztül a már sötétbe burkolózott nappalink este kilenc órai egyhangúságába, fenntartva persze a megelőlegezett elégedetlenséget.
Nos, a hatás nem maradt el, bár nehéz lenne leírni, hogy a témaválasztás miatti rokonszenv és az elhibázottság fölött érzett mérhetetlen keserűség milyen megfejthetetlen elegyét éreztem a sorozat nem is inkább első, sokkal inkább a második epizódjának megtekintése után. Ugyanis az egyébként komoly, állítólag egymilliós nézettséget produkáló február 2-i első epizód még megpróbálta meggyőzni a nézőjét kritikus attitűdjéről. Mindenek előtt a cselekményszál hál’ istennek kimerült a szereplők seregszemleszerű bemutatásában, illetve a falulakók részéről várhatóan egyhangú választási eredmény (a mindezidáig is regnáló korrupt, de "mégiscsak közülünk való" polgármester újraválasztása) mint a sorozat expozíciója, s az ezt megkoronázó megszólalásig szarkupacnak (sic!) tűnő autentikus mézes-diós kalács szobor reményteljes kezdésnek mutatkozott. Jóllehet, már ekkor is, tulajdonképpen minden lépésnél, valamennyi jelenetnél kiütköztek a téma komolyan nem vételéből és a vélelmezett célcsoport mérhetetlenül alacsonyra koordinált értelmi horizontjából adódó problémák.
De mindez csak a kezdet volt. A második (keresztségben A kamion címet öröklő) epizódot követően olyan mérhetetlen zuhanásnak indult a sorozat nívója, hogy komoly kérdésként vetődött fel bennem: vajon az első részt még romantikus ködfátyolból figyelő tévénézőből én alakultam át valamilyen elégedetlen identitásdiffúz trollá, vagy tényleg ekkora volt a váltás a történet sodrában?
Mindkét válaszlehetőségnek lehet alapja, mindenesetre számomra kiderült, hogy A mi kis falunktól – hiába érezzük közelebb magunkhoz a regionalitást, vidéki kultúrát tematizáló produktumot – semmi esetre sem várhatunk lélektani és/vagy szociális mélységekbe nyúló társadalomkritikát vagy egyáltalán: valamilyen valóságábrázolást. Arról most ne is beszéljünk hosszasan, hogy ugyanazon technikai (anyagi) viszonyok között gyakorlatilag meg sem fordult az alkotók fejében, hogy másfajta képi világot teremtsenek a falu közegének, mint az idealizált felső tízezret megjelenítő Válótársaké, s ehelyett ugyanazokkal a légi felvételekkel és kifényesített plánokkal dolgoztak Pajkaszeg völgyében, mint a Rózsadombi lakótelepen. Ennél sokkal megrázóbb a felismerés, hogy az újgazdag ingatlanos Sáfár Bálint vagy az üzletember Jakab Dávid problémái a maguk közegében még sokkal relevánsabb, érzelmi és gondolati dimenziókkal bíró konfliktusok voltak A mi kis falunk felől nézve.
Pajkaszegen ehhez képest semmit sem kell komolyan venni – esküszöm, ha neadjisten’ valaki kiugrana a padlás legtetejéről a sorozatban, holt biztos, hogy felkelne és leporolná magát. Rögtön a cím is beszélő név – na azért nem kell komoly művészi invenciót sejteni mögötte −: Pajkaszeg. Van benne valami kis furfang (a magyar ember svindlissége!), valami pajkosság (frivol jelentek reménye), de azért nono, nem eszik olyan forrón, ez mégse egy Puszták népe vagy egy Sárarany, ne tessék olyan komolyan venni – mindez pedig Magyarország egyik elfelejtett, isten háta mögötti apró szegletén. A falu lakói nem is valódi cselekvők érzelmekkel, gondolatokkal rendelkező lények, hanem csupán a végletekig lebutított zsánerképek: a korrupt potrohos polgármester; a joviális, becsületben megőszült tanítónő; a bögyös nagyszájú kocsmárosné (aki persze szingli), a zizegős-neonfényű melegítős fociedző mint helyi HMCS és ezermester; vagy a búsképű lovagként liturgiát tartó szívtipró pap. És még sorolhatnánk.
Ami pedig a legszomorúbb, hogy a humor, a mai világ egyedüli mentsvára, az ezerszer is áldott humor nem az a fajta nevettetés, amire jóhiszeműen vágynánk – nem maró szatíra, de nem is az a fájdalmasan megengedő, könnyeket előcsaló lágy humor. Ez a legjobb indulattal is a legalpáribb, vásári komédiázás, méghozzá húszfilléres alapon, ellenben magas költségvetéssel. Nem is az a baj, hogy az olyan nevekkel mint a „Stoki” (a falu rendőre) elkeseredetten Pogány Madonna ízű magyar játékfilmes nosztalgiát akarnak ébreszteni (megjegyzem hatástalanul) vagy hogy a közmunkások életét nagyjából a Sas-kabaré zendülésnek sem nevezhető bohózatainak a nívóján képzelik el. Ami azonban megbocsájthatatlan, hogy a reménytelen sorsú falusi emberek (pl. a nihilből való kitörés helyett csupán egy jegygyűrűre vágyó hivatali ügyintéző, Erika vagy a világból és az emberekből kiábrándult községi pap) nyomorúságát a legrosszabb tucatgyártott amerikai sit-comok stílusában tükrözik, s a rendkívül sablonosan összefércelt zenei betétekkel megtámogatott tömeges „népi” megmozdulások során a magyar falu lakosságát agyatlan, gondolkodásra és önreflexióra képtelen birkanyájként jelenítik meg, leginkább az Édes élet míves dramaturgiai előírásainak megfelelően. Ha a magyar humor és a tévés paródia műfaj eddigi történetét idézzük fel menekvésképp, nemhogy Hofi Gézát nem tudjuk társítani a látottakhoz, de a leszállóágban lévő Boncz Géza is Empire States Building-nek tűnik Pajkaszeg lakóihoz képest – az ő helyük sajnos sokkal inkább a Kőhalmi által C kategóriába sorolt stand up előadók és a Munkaügyek legrosszabb epizódjai közé pozícionálható.
A probléma nyitja egyébként egyszerű: alkotóink összekeverték a szénát és a szalmát kérem szépen. Tudták, hogy a falu és a humor jól megférnek egymás mellett, de rossz sorrendben gondolták el a világ szerkezetét: ahelyett, hogy a vidék nyomorúságát kiskanálnyi cukrozott epével mutatták volna meg, azzal a cseppnyi humorral, amellyel a falu kilátástalansága elviselhető, fordítva spekuláltak. Úgy tárták elénk Pajkaszeget és tarka-barka lakóit, mintha a magyar falu maga lenne a humor, az alpári viccek és az üresen emelkedett, félrészeg röhej kiapadhatatlan forrása. Pedig ez egy hazugság: bármit be lehet mutatni viccesen, humorosan vagy éppenséggel komolyan, de ez nem a feldolgozott tárgy jellegéből fakad. Semmi sem poénos önmagában – és a magyar falu kiváltképp nem.
Ez lehet talán a sorozat legnagyobb bűne: tudva tudván, hogy a szemellenzős magyar társadalomnak szüksége lenne a vidék valamiféle adekvát bemutatására, az alkotók a lehető legtartalmatlanabbul, mélységek és releváns kérdésfeltevések, konfliktusok nélkül dolgozták fel a témát, eldobva maguktól az egyébként hálátlan de nemes feladatot mindenfajta művészi potenciállal egyetemben. A mi kis falunk komolytalansága – még ha főműsor időbe szánt kereskedelmi tévés sorozatról is lévén szó – akkor válik meglehetősen érzékletessé, ha történelmi távlatba helyezzük. A 19. század második felében a fennköltebb magyar kritikusok, írók nagy része halálra szurkálta a népszínmű alakulóban lévő műfaját, mondván, hogy felhígítva, túlstilizáltan képes csak a magyar falut bemutatni a műveletlen vidéki színházi közönségnek. De könyörgöm, Tóth Ede és Csiky Gergely, ha ma már nem is emlékszik senki rájuk, forognak a sírjukban ha Pajkaszegre gondolnak.
Mindebben az a szomorú, hogy A mi kis falunk esete újra megerősíthette azt a benyomásunkat, hogy a vidéket képtelenség populárisan, ám valamelyest hitelesen bemutatni, holott ez egy hazugság. Pajkaszeg története kimerül az altesti humor és Üvegtigris-romantika elegyében - elmélkedik sorozat első epizódjának egyik kritikusa, némileg vitás argumentumokat, Rudolf Péter filmjeit felhozva. Utóbbi méltán kultikussá vált ugyanakkor kétség kívül túlbecsült filmszatíra a példa arra, hogy, még ha nem önthetünk filmszalagra egy konkrét szociográfiát a nagyérdeműnek célozva, megvan a módja a kilátástalanság egyszerű, ámde fájdalmas ábrázolásának. Tudván, hogy legtöbben a kocsma-poénok és szállóigék miatt nézzük az Üvegtigris-trilógiát, mégis érezzük a romos büfé neonfényében szálló füst (és a halkan beúszó Quimby) mögött a mély keserűséget, mely – jóllehet csak kivételes, ihletett pillanatokban – megfoghatóan elénk áll, megmutatkozik, hogy majd egy újabb zsáner-jelenet kezdetével el is illanjon, miképp a valóságban is nagyon ritkák az ilyen rácsodálkozások. Nehéz összehozni, de nem lehetetlen. Ha valaki legközelebb illő módon nekivágna a magyar falunak, legalább eddig a szintig el kellene jutni. És ne higgye senki, hogy ezt a hatást csak jó színészekkel lehet elérni; hogy „egy Csuja”, „egy Reviczky” meg „egy Szabó Győző” majd mindent úgyis elvisz a hátán. Frászt! Ez nem foci, hogy amikor nagy baj van, akkor beküldünk egy-két góllövőt a többi falábú közé, hátha bevágnak néhányat a hálóba. Ezt el kell felejteni.
Művészi hozzáállás és ambíció kérdése az egész, s ha valami, a magyar falu megérdemli, hogy ne NB III-as fociedzők gondolati szintjén viszonyuljunk hozzá, pláne nem milliós büdzsé mellett. Nem az autentikusnak tűnő, tv csatorna által legyártott (hal)konzervízű vidéket kell erőnek erejével megteremtenünk, hanem elmerülni környezetünkben, gondolatainkban (ki-ki a sajátjában), majd meglátni, s ha mód van rá megláttatni benne a „mi kis falunkat”.
További cikkek
